the art of being empty (yoonmin) ✓

tizedik fejezet

"hogyan halhat meg a szerelmünk
 ha ezekbe az oldalakba van írva"

Park Jimin

Mivel tekintve, hogy Jungkook remélhetőleg Taehyunggal töltötte a délelőttjét, alkalmazkodnom kellett ahhoz, hogy jelenleg teljesen egyedül vagyok. Kissé kínos volt egyes egyedül mászkálnom a folyosókon vagy egyedül gubbasztanom a szobámban, így eldöntöttem, hogy átsétálok a közösségi szobába, ahol valószínűleg már elkezdődött a társasjátékozás.

Engem nem igazán zavart, hogy nem léptem be játszani, hiszen egyébként is mindig jobban szerettem azt nézni, ahogy mások játszanak, így tökéletesen el voltam a gondolataimmal, miközben olykor-olykor elmosolyodtam a társaim megszólalásain. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magamat érezni, még úgy is, hogy egyik játékba sem kapcsolódtam be, de tényleg egészen jó móka volt.

Tüzetesebben is végignéztem a teremben lévő társaságon, s bár lehetséges, hogy ezt másnak korántsem vallottam volna be, azonban tekintetemmel önkéntelenül is Yoongit kezdtem kutatni. Arra számítottam, hogy az egyik sarokban fog ülni, miközben a kapucniját teljesen a fejére húzza, azonban csalódottan kellett felsóhajtanom, amikor sehol sem láttam azt a tipikus mogorva arcot.

Úgy látszik ő nem jött el a foglalkozásokra, bár nem is értem, hogy miért gondoltam azt, hogy itt lenne. És azt sem értem, hogy miért kutatott utána a tekintetem. Nem, mintha bármit is változtatna a helyzeten, ha szótlanul ülne az egyik sarokban.

A legtöbb beteg, ha el van vonva a figyelme és nem elég szemfüles ahhoz, hogy ezt észrevegye, teljesen normálisan viselkedik és néha ki is derül, hogy egyébként eszméletlenül intelligensek, csupán a mentális betegségük megakadályozza őket a kibontakozásban.

Szomorú volt látnom egyes betegeket, hiszen végtelenül sajnáltam őket. Lehet, hogy valamelyikőjük már sosem lesz képes arra, hogy normális, önálló életet éljen, így arra is meg van az esélye, hogy élete végéig ilyen és efféle intézetekben kell tengődnie.

Az ilyen pillanatokban pedig rájövök arra, hogy nekem kéne a legutolsó embernek lennem, aki panaszkodik azért, mert itt kell lennie. Legalább én tudom magamról, hogy teljesen egészséges vagyok és, hogy egyszer kikerülök innen, de valaki talán nem teljesen lehet olyan biztos ebben. Szerencsésnek vallhatom magamat, amiért én tisztában vagyok azzal, hogy ki vagyok; el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet egy elmezavaros agyával gondolkodni és élni.

Ebben a pillanatban éppen a közösségi terem egyik sarkában ücsörögtem az egyik babzsákon és a többi beteget figyeltem, amikor is néhány másodperc múlva Jungkook jelent meg a helyiség ajtajában, majd olyan vehemenciával kezdett felém trappolni, hogy egy pillanatra tényleg megijedtem. Nem kellett sok idő, azonnal elért hozzám, majd egy dühös arckifejezéssel az arcán egy hatalmasat vágott a fejemre a jegyzetfüzetével.

Az egyik ápoló azonnal felénk sietett, és idegesen rántotta el tőlem Jungkookot.

- Itt meg mi történik? - kérdezett rá az ápoló dühösen. - A részlegen tilos a verekedés és a testi sértés, hát nem tudjátok?

- Semmi gond - dörzsöltem a fejemet grimaszolva, miközben lassan feltápászkodtam a helyemről és elhúztam Jungkookot az ápolótól. - Csak hülyültünk, semmi komoly. Már napok óta ezt a játékot játszuk.

- Azt játszátok, hogy semmiből semmi rásóztok egymás fejére? - nézett rám az ápoló teljesen ledöbbenve, én pedig csak egy kínos mosollyal az ajkaimon vontam meg a vállaimat.