the art of being empty (yoonmin) ✓

harmadik fejezet

"ne téveszd össze
 a sót a cukorral
 ha ő veled szeretne lenni
 akkor veled lesz
 ez ilyen egyszerű"

Min Yoongi

Ez volt a harmadik hónapom az általam csak pszichiátriának titulált, egyébként pedig mentális betegségben szenvedő fiatal felnőtteknek létrehozott nagykórház részlegén, amely a grandiózus épület egyik elkerített részében volt elhelyezve. Mintha évekkel ezelőtt történt volna az, hogy én ide kerültem, pedig valójában csak néhány hónapról van szó. S bár akármennyire is próbáltam elkerülni azt, hogy olykor-olykor eszembe jusson, hogy mit is keresek én itt, sajnos elég sokszor elgondolkodtam ezen a kérdésen, így a testem fölött önkéntelenül is minden egyes alkalommal düh és csalódottság vette át a hatalmat.

Dühös voltam az egész világra, magamra, a legjobb barátomra, de talán legjobban a szüleimre, hiszen, ha ők akkor nem írják alá a papírokat, az orvosok nem dugnak be ebbe a kibebaszott intézetbe. Mindig is haragtartó egyén voltam; ha valaki rosszat tett nekem, azt sosem felejtettem el, így most is pontosan tudtam, hogy aligha leszek képes majd arra, hogy mostantól ne őszinte utálattal nézzek a szüleim felé. Már gyerekkoromban megbuktak szülőként, a túladagolásom estéjén pedig eljátszották az aggódó családtagokat, majd szépen arra kényszerítettek, hogy egy ilyen helyre legyek bezárva határozatlan ideig.

Utáltam, hogy nem voltam tisztában azzal, mégis meddig kell itt maradnom. Hiszen nyugodtabban élném a mindennapjaimat, ha tudnám, hogy mikor fognak pontosan kireszteni engem innen. Az orvosok egyfolytában azt mantrázzák nekem, hogy a nap, amikor végleg kikerülök innen azután lesz, miután teljes mértékben rendbe jöttem.

Tehát röviden; soha.

Talán a legnagyobb dühöt az képezte bennem, hogy rohadtul nem tudtam, mégis mi a fenét keresek itt. Nem voltam mentális beteg, tudtommal semmi bajom nem volt, csak hajlamos voltam a depresszióra és a szorongásra is, azonban azokra már kaptam gyógyszereket, - amelyek megjegyzem, hogy semmit sem segítettek rajtam -,. Nem itt volt a helyem, erre már akkor rájöttem, amikor az első éjszakámat töltöttem ezen a részlegen.

Nem az emberekkel vagy a környezettel volt baj, hiszen alapjáraton néhány agymosott fiatalt kivéve a többiek rendesek voltak, mégis különböztek tőlem. Itt mindenkinek komolyabb baja volt, komolyabb betegségekkel és komolyabb tünetekkel küzdöttek, én pedig, mint egy fekete bárány járkáltam köztük a piti kis gondjaimmal, amelyekről még csak senki nem is tudott.

Mindenki csak azzal volt tisztában, hogy öngyilkos akartam lenni, pedig valójában ez sem igaz, ugyanis nem terveztem túladagolni magamat, ez csupán egy véletlen szerencsétlenség volt a részemről, azonban idővel már megszoktam, hogy mindenki így azonosít be engem, így egy szóval sem cáfoltam rá a szavaikra.

Csalódtam az orvosokban, és az elvileg létező tudásukban, mert, hogy nem ott fogták meg a problémáim gyökerét, az is biztos volt. Nem voltak lelki problémáim, ugyanolyan elveszett és üres voltam, mint a többi tinédzser, s az, hogy azt hitték, hogy akkor nyáron voltam először bedrogozva, már egyenesen nevetséges volt. A helyükben én elvonóra küldtem volna magamat, s ezt most nem azért mondom, mert annyira esedeznék azért a helyért, de ami tény, az tény. Elvonó helyett elmegyógyintézet.

Gratulálok minden engem megvizsgált orvosnak, ugyanis sikeresen elbaszták az életemet!

Kavarogtak bennem az érzelmek, hiszen a düh és a csalódottság mellett hálát is éreztem, hiszen valamilyen szinten meg is mentettek engem. Nem akartam meghalni, csak túlságosan elragadtattam magamat, ahhoz pedig már túl késő volt, hogy önmagamon segítsek, így örülök, hogy az utolsó pillanatban rám találtak.