the art of being empty (yoonmin) ✓

hatodik fejezet

"nem azért mentem el
 mert már nem szerettelek
 azért mentem el
 mert minél tovább maradtam
 annál jobban utáltam önmagamat"

Park Jimin

Egy családias légkörű helyiségben ültem, miközben a falióra idegesítő kattogását hallgattam, szemben velem pedig az újdonsült pszichológusom ült, aki az itt lévő betegeket tökéletesen ismeri, hiszen a legtöbbjüket kezeli is. Csakúgy, mint jelenleg engem is.

Egészen eddig nem igazán vettem észre a falióra hangos kattanásait, de ez a folytonos csend olyannyira kikészít, hogy az agyam azonnal kiszúrta az idegesítő hangokat. Alapjáraton szeretem a csendet, szeretek egyedül elmélkedni és csak hallgatni a nagy semmit, azonban tekintve, hogy amióta csak itt vagyok kussban kell lennem, mivel a szobatársam néma, ez az orvos pedig egyelőre még nem szólalt meg, csupán egymerőben bámul engem, igazán idegesítőnek kezdett hatni az a bizonyos eddig hőn szeretett csend.

Ez az őrjítő csend, amely most is körbeleng minket teljesen kétségbeejt és sosem sejtet jót. Teljesen biztos vagyok benne, hogy sokkal letörtebben fogom elhagyni ezt az irodát, mint akkor, amikor beléptem ide. A pszichológusok nekem sosem segítettek, csak még nagyobb lavinákat indítottak el bennem, amelyek természetesen végigsöpörtek az egész testemen, ezzel nagyobb szarban hagyva engem, mint amilyennel eleve az orvoshoz érkeztem.

Lehet, hogy valaki másnak tud segíteni az, ha egy számára teljesen idegennek panaszolja el a problémáit, de azt tudom, hogy rajtam nem használnak ez efféle kezelések.

Talán pontosan ezért vagyok itt. Amikor először jártam pszichiáternél, az közölte velem, hogy a pszichológusokkal való beszélgetések már nem tudnak segíteni rajtam, s emiatt írt fel számomra antidepresszánsokat, viszont nem teljesen értem, hogy akkor mégis mit keresek én itt most ezzel az emberrel. Ha a beszélgetés nem segít, miért kell még mindig járatnom a számat?

- Hogy érzed itt magad, Jimin? - dőlt hátra a székében mosolyogva az orvos, mire csak szemet forgattam és hosszan kifújtam a bent tartott levegőmet. Egy kibaszott pszichiátrián vagyok, mégis hogyan kéne éreznem magamat?

- Nem vagyok ide való - jelentettem ki a számomra teljesen nyilvánvalót, hiszen itt olyan emberek is megfordultak, akik teljesen agymosottak voltak, és véleményem szerint nekem teljesen épp az elmém ahhoz, hogy egy ilyen helyen rohadjak. Nekem nincs itt maradásom, ezt az orvosoknak is be kell vallaniuk.

- Ezt miből gondolod?

Ezen a kérdésen erősen elgondolkodtam, a velem szemben ülő férfi pedig csak türelmesen várakozott a válaszomra. Nem tudom pontosan, miből gondolom, csak érzem. Hiszen az ember érzi, ha valahová nem tartozik, ugye?

- Lehet, hogy egyszer megtörtént az, hogy az ájulásom után otthon pánikroham jött rám, de azon az egy eseten kívül teljesen rendben voltam - gondoltam vissza a nem túl kellemes élményemre. Mert én nem az ájulásom miatt kerültem ide, hanem egy teljesen másik dolog miatt. - Normálisan szedtem a gyógyszereimet, és az orvosaimmal is rendszeresen konzultáltam, akkor miért kellett, hogy berakjanak ide? Az egyik srác a nap minden egyes percében pislogás nélkül a falhoz simulva sétál a folyosón, egy másik pedig tegnap kézzel próbálta megenni a levest az ebédnél, engem pedig kiráz a hideg a gondolattól, miszerint velük kell egy légtérben lennem. Bocsánat, hogy ezt mondom, de hozzájuk képest én makkegészséges vagyok.

- Hozzájuk képest egy makkegészséges ember vagy, de egy igazán egészséges emberrel összevetve magadat tudnod kell, hogy nincs minden rendben veled. Ez csak nézőpont kérdése - magyarázta az orvos elhúzott ajkakkal. - Itt nem mindenki olyan súlyos eset, mint amilyeneket te felsoroltál - ingatta a fejét, miközben egy nyugtató mosollyal nézett rám. - Ott van például a szobatársad, Jungkook.