the art of being empty (yoonmin) ✓

kilencedik fejezet

"a szerelem nem kegyetlen
 mi vagyunk kegyetlenek
 a szerelem nem egy játék
 mi csináltunk játékot
 a szerelemből"

Park Jimin

Néhány nap elteltével elérkezett a várva várt hétvége, amely az én esetemben nem jelentette azt, hogy addig maradhattam fent, amíg csak akartam és annyi sorozatot nézhettem, amennyit csak kedvem volt nézni tekintve, hogy egy pszichiátrára voltam és jelenleg is vagyok bezárva. Idegesített, hogy nincs semmi, amit csinálhatnék, a közösségi szobában éppen zajló társasjátékozáson és festegetésen kívül, mert, hogy ezekhez semmi kedvem nem volt, az is biztos.

Hirtelenjében hiányolni kezdtem a csoportos és az egyéni foglalkozást, mert legalább azok közben nem unatkoztam és elfoglaltam magamat, azonban azt, hogy én egész hétvégén a szobámban gubbasszak és semmit se csináljak, egyszerűen nevetségesnek tűnt.

Megölt az unalom és a semmittevés, hiszen egyébként is, ha suliban lennék, ilyenkor a kollégiumban bőszen gyakorolnék, táncolnék és énekelnék, hogy minél profibbra fejlesszem a tudásomat, azonban itt még azt sem tehettem meg.

Ahogy telt az idő itt, a pszichiátrián, az emberek egyre furábban és furábban kezdtek viselkedni velem. Az étkezéseknél erős felügyelet alatt tartottak és eszméletlenül lehurrogtak, ha nem ettem meg az aznapi adagomat, sőt, már az újdonsült orvosommal sem voltak olyan könnyed és lágy beszélgetéseim; feszültté vált a hangulat, amiért az állapotomról és az ittlétem okáról kezdtünk beszélgetni.

Egyfolytában azt sulykolták belém, hogy többet kéne ennem, mert akkor majd hamarabb hazamehetek és, hogy jobban kéne szociaizálódnom, mert akkor könnyebb lesz feldolgoznom a problémáimat.

Csakhogy én nem igazán láttam problémákat magam körül. Egy egyszerű tinédzser vagyok, aki túlhajtotta magát az iskolában és emiatt otthon végtelenül kiakadt, mert megfelelési kényszer alakult ki nála, azonban ezen kívül nem igazán találtam bármiféle gondot magammal vagy az életemmel kapcsolatban.

Teljesen normális voltam, ellenben az itt lévő betegekkel.

Az esetek legtöbb százalékában megpróbáltam elszeparálni magamat a túlságosan is fura betegektől, azonban olykor-olykor önkéntelenül is meghallottam, ahogy az egyik srác egy láthatatlan személyhez beszél, egy másik pedig azt kezdte elmagyarázni nekem, hogy szerinte valaki követi őt.

Első hallásra viccesnek tűnhetnek az ilyesféle történések, azonban az igazság az, hogy a legapróbb jelét sem éreztem annak, hogy én ilyen helyzeteken nevetni szeretnék. Egyszerűen félelmetes volt és kényelmetlen. Féltem az ilyesféle emberektől, mert nem akartam, hogy egyszer én is ilyen sorsra jussak.

Márpedig, ha itt maradok a sok zakkant között, nem kizárt, hogy egyszer én is azzá válok majd.

Szombat reggel volt, én pedig éppen azon ügyködtem, hogy rendesen összeszedjem magamat ahhoz, hogy normálisan kibírjam a mai napot. Úgy éreztem, hogy minden egyes itt töltött nappal csak nehezebbé válik az ittlétem, pedig egyébként pont fordítva kéne lennie, azonban én ahelyett, hogy megszoknám ezt a helyet, csak elszokom tőle.

Nehéz volt felébrednem, és realizálnom, hogy ismét el kell töltenem itt egy napot.

Jungkook kómás tekintettel nézett rám, miközben az íriszeit kezdte dörzsölni, a haja pedig szerteszét állt a feje tetején. Elmosolyodtam, és, amint rápillantottam a fiúra eszembe jutott, hogy talán mégiscsak érdekesebbé tudnánk tenni a mai napot azzal, hogy megpróbálunk közelebb kerülni Taehyunghoz. Mármint csak Jungkook, én inkább szeretnék minél jobban kimaradni ebből az egészből.