the art of being empty (yoonmin) ✓

harmincötödik fejezet

"mi ketten egy véget nem érő beszélgetés vagyunk"

Park Jimin

Mintha valaki semmiből semmi, minden előzmény nélkül elém állt volna és egy jókora maflást lekevert volna nekem, úgy éreztem jelenleg magamat. Szörnyű volt a közérzetem, szarul éreztem magam lelkileg és testileg is, ezt pedig már csak az érzelmi állapotom tudta volna még jobban tetézni.

Ha most bárki megkérdezte volna tőlem, hogy hogyan érzem magam, nehéz lett volna válaszolnom erre a kérdésre. Mert őszintén, én magam sem tudom, hogy hogyan érzem magam, ugyanis ebben a néhány percben annyi hangulatingadozáson mentem át, mint a tizenhét évem alatt együttvéve.

Dühös voltam. Dühös voltam Taehyungra és magamra is. Hogy hogyan lehettem olyan vak, hogy nem csak azt nem vettem észre, hogy mi történik Yoongival, hanem azt sem, hogy mindezen dolgoknak a hátterében Taehyung áll. Észre kellett volna vennem a figyelmeztető és az egyértelmű jeleket, azonban én túlságosan is el voltam varázsolva a szerelem miatt.

Kétségbeesett voltam. Kétségbeesett voltam, mert nem tudtam, hogy mi történik Yoongival vagy, hogy mi fog majd később történni. Akkor, amikor lecseng ez az egész történet, és, amikor Yoongi is helyrejön majd. Vajon onnan folytatjuk majd, ahol abbahagytuk vagy mindent újra kell majd kezdenünk?

Féltem. Féltem, mert semmiben sem voltam biztos. Sem magamban, sem az orvosokban, sem pedig Yoongiban. Jobban belegondolva abba, hogy milyen felelőtlen dolog volt a részéről az, hogy ő droghoz nyúlt annak ellenére, hogy tudta, hogy azt nem teheti, őt is hibáztatni kezdtem a történtekért. Yoongi pontosan tisztában volt azzal, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mégis úgy döntött, hogy a helytelen utat választja. Most már tudom, hogy nem csak magamra és Taehyungra vagyok dühös, hanem Yoongira is.

Hát persze, hogy őt is hibáztattam! Nem tudtam eltekinteni attól, hogy az ő döntései miatt került egy ilyen kilátástalan helyzetbe. És valamilyen szinten én is miatta kerültem ebbe az ugyanilyen elkeserítő és fojtogató szituációba.

Nem menthetem fel Yoongit mindenféle felelősségvállalás alól csak azért, mert szerelmes vagyok belé.

Ebben a pillanatban éppen egyre jobban és jobban hergelve magamat trappoltam végig a pszichiátriai részleg folyosóin, miközben a fejem ide-oda kapkodtam, minduntalan Taehyung után kutatva. Tudtam, hogy ezt nem fogja megúszni szárazon; nem fogok eltekinteni attól, hogy ő adta Yoongi kezébe az anyagot.

Hosszú perceken keresztül kerestem az említett ápolót, már-már majdnem elbőgtem magam azért, mert sehol sem találtam Taehyungot, azonban akkor, amikor hirtelen megpillantottam őt a közösségi teremben Jungkookkal beszélgetni, egy pillanatot sem vesztegettem, s amilyen gyorsan csak tudtam, berontottam a helyiségbe, hogy aztán a turbékoló pároshoz trappolhassak.

- Szia, Jimin! Mi...? - kezdett volna bele Taehyung kedvesen mosolyogva rám, azonban én szélsebesen vágtam bele a szavába.

- Mondd, Taehyung, te nem szégyelled magad? - kértem őt számon szinte azonnal felemelve a hangomat, amely hatására nem csak Taehyung és Jungkook fordult felém ijedten, hanem a teremben lévő összes többi beteg is. - Yoongi éppen élet-halál közti állapotban fekszik eszméletlenül, te pedig képes vagy úgy tenni, mintha semmi közöd nem lenne a megtörtént dolgokhoz?! A lelkiismeretfurdalás lekisebb jeleit sem látom rajtad, pedig az egész a te hibád!

- Nem tudom, hogy miről beszélsz, Jimin - ingatta a fejét Taehyung teljesen elveszetten, miközben egy hatalmasat nyelt és kínosan sandított Jungkookra.