the art of being empty (yoonmin) ✓

harminckilencedik fejezet

"(...) jól vagyok
nem
dühös vagyok
igen
utállak
talán
nem tudok továbblépni
tovább fogok
megbocsájtok neked (...)"

Park Jimin

(egy év és néhány hónap múlva)

Kifulladva terültem el a táncterem padlóján, miután ténylegesen is véget ért a délutáni táncpróbánk, amely történetesen három órát jelentett, szinte egyhuzamban, így nem volt kérdés, hogy a levegőmet szörnyen hevesen vettem és jelenleg egyetlen dologra volt szükségem, az pedig a víz volt. A gond csak annyi, hogy túl lusta és fáradt voltam ahhoz, hogy felkeljek a földről, hogy aztán magamhoz vehessem a kulacsomat.

- Tessék - huppant le mellém hirtelen Jihyun, aki egy vizes palackot nyújtott felém.

- Úristen! - ültem fel azonnal örömömben, amely miatt egy kicsit megszédültem, de ez az érzés el is múlt, amint hevesen inni kezdtem. - Életmentő vagy! - lihegtem mosolyogva, miután majdhogynem az egész palack tartalmát elfogyasztottam, a mellettem ülő srác azonban csak kedvesen rám mosolygott és elvette tőlem a már üres flakont.

- Ügyes voltál - terült el most ő a földön, így kisvártatva én is követtem a példáját. - Ma is.

- Mármint a táncpróbán? - kérdeztem vissza értetlenül, mire Jihyun csak hümmögött egy aprót. - Á, nem hiszem, de azért köszönöm. Szerintem sokat kéne még fejlődnöm.

- Mégis miről beszélsz, Jimin? - nevetett fel Jihyun a fejét fogva. - Az egyik legügyesebb diák vagy itt, senki a nyomodba sem érhet. Ha mindenki olyan elkötelezett lenne és olyan rengeteget gyakorolna, mint te, akkor sem lennének képesek utolérni téged.

Elmosolyodtam Jihyun kedves szavain, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy csendben maradok. Értettem, hogy mit szeretne mondani nekem és értékeltem azt, hogy ennyire támogat engem, de mindezek ellenére én még mindig úgy érzem, hogy minden egyes nappal egyre többet és többet kéne teljesítenem. Nem azzal van baj, hogy a többiek utolérnek engem vagy sem, itt inkább az a probléma, hogy saját magamat nem vagyok képes utolérni.

Azt követően, hogy kijutottam a pszichiátriáról, újrajelentkeztem egy az otthonomhoz közelebb lévő zeneakadémiára, abban reménykedve, hogy ott igaz barátokra találok majd és, hogy a zene iránti szenvedélyem nem csökkenni, hanem növekedni fog. És bevált. Nagyon is.

Az itteni tanárokat és diákokat sokkal jobban szeretem, mint az előző sulimban, és a kollégiumban is sokkal jobban érzem magam. Annak ellenére, hogy ez az intézmény közelebb van az otthonomhoz, még mindig sokat kéne utaznom reggelente, hogy időben beérjek ide, így inkább úgy döntöttem, hogy kollégista leszek. Ismét.

Őszinte leszek, irtóztam a gondolattól, miszerint ismét vissza kell térnem a normális életemhez, és ugyanúgy kell majd teljesítenem, ahogy eddig is. Az nem volt kérdés, hogy abba az Istenverte, nívós gimnáziumba nem leszek hajlandó visszatérni, hiszen az ott megélt traumák még a mai napig kísértenek engem.

De úgy érzem, hogy sokat változtam. Mármint... még mindig maximalista vagyok és képes vagyok magamat addig hajszolni, amíg a kimerültségtől majdhogynem elájulok, de szerencsére valamelyest sikerült megtanulnom azt, hogy hogyan védjem meg magamat az ilyesféle helyzetektől, nemmelesleg most már itt van nekem Jihyun is, aki mindig azon igyekszik, hogy hogyan tegyen boldoggá.

És én ezt igazán nagyra értékelem. Szeretem őt, és azt hiszem, hogy nélküle nem lettem volna képes ismét megszokni ezt a kinti világot. Úgy érzem, hogy túl sok időt töltöttem el egy elzárt pszichiátrián ahhoz, hogy gond nélkül vissza tudjak rázódni egy iskolaközösségbe. Méghozzá egy teljesen új iskolaközösségbe, ahol az elején még senkit sem ismertem.