Mondd el! - Lando Norris

13

-Arthur és Isla Leclerc! – indult el felénk haragtól vezérelve Charles, miközben szeme szikrákat szórt felénk.

-Ezt most megkapjuk. – súgta még nekem oda Arthur, mielőtt bátyja az asztalunkhoz ért.

-Ti ketten! -mutatott Arthurra és rám Charles. -Mégis mit képzeltek? Nem elég, hogy így is mindenki ideges a hétvége miatt, ti még rátesztek egy lapáttal. Nem volt elég a mókából 13 éves korotokig? Mondjátok két eszetlen, azon, hogy találkozunk a hotelban mi nem volt világos?

-Öhm, igazából most találkoztunk...- húzta széles mosolyra a száját Arthur mert megtalálta a fogást a bátyján. – És én annyira örülök, hogy látlak. – állt fel és vonta szoros ölelésbe Charlest, mire az asztaltársaság többi tagjából, akik közben érkeztek meg, egyszerre tört fel a nevetés. Tőlünk zengett az egész étterem.

-Arthur engedj el nem fejeztem be. – próbálta kiszabadítani magát Charles, kevés eséllyel.

-Csak jól éreztük magunkat újra. – engedte el az öccse és visszaült a helyére.

-De szólhattatok volna. – tárta szét a kezét Charles. -Engem meg itt hagytatok.

-Ugyan C – néztem rá mosolyogva – Ne hidd, hogy téged nem viszünk. Annyira jó volt, hogy hétfőn is megyünk. – néztem Arthurra, aki vadul bólogatott a kijelentésemre.

-Jólvan, ezt megúsztátok. – ült le közénk Charles, akihez később megérkezett a barátnője, csakúgy mint Georgehoz és Arthurhoz is. Sokáig ültünk lenn és beszélgettünk, majd mindenki úgy döntött, ideje eltenni magunkat holnapra, hisz fontos nap lesz.

Mindenki felment a szobájába, egyedül ketten maradtunk lenn Landoval.

-És most? – néztem fel rá.

-Elmehetnénk sétálni, de tele van a hotel előtt fotósokkal és rajongókkal még mindig. Menjünk hozzám. – állt fel és húzott magával. 10 perc múlva már a szobájából léptem ki az erkélyére, ami a gyönyörű városra nézett. Fantasztikus látvány volt, így az üveg korláton támaszkodva, előttem a kivilágított város, ahol zajlott az élet. Elmerengtem benne, mikor hátulról két kar fonódott a derekam köré és Lando testét éreztem szorosan magam mögött.

-Oda akartam ma menni gratulálni, az időmérő után. – szólaltam meg, miközben még mindig ugyanúgy álltunk és csodáltuk a kilátást.

-Tudom. De nem tehetjük. – puszilta meg a vállamat Lando.

-Tudom. Csak nem akarom elviselni a dolgot. – nevettem el magam kínosan, mire Lando hirtelen megfogta a csípőmet és magával szembe fordított.

-És mi lenne, ha nem kéne?

-Mire gondolsz Norris? – néztem értetlenül rá.

-Arra, hogy ha az eltervezett holnapi bejelentés helyett ma lepnénk meg mindenkit. Tudom, hogy az interjúk miatt holnap akartuk, de én el tudok viselni pár kérdést ezzel kapcsolatban. – nézett a szemembe és én nem bírtam visszatartani a mosolyomat.

-Tényleg csináljuk?

-Tényleg, Is. – csókolt meg, lassan és hosszan, ahogy eddig csak ritkán. Pár perc múlva már mindketten kezünkbe vettük a telefonunkat. Már tudtuk régóta, hogy szeretnénk bejelenteni, csak a megfelelő alkalomra vártunk. Pár perc múlva mindkettőnk oldalán kinn volt ugyanaz a fotó, amin ketten állunk, háttal a kamerának, egymást átölelve. Leírásnak pedig csak egy piros szív. Visszafogott, nem az az undorító páros kép, amiken falják egymást a párok, mégis mindent elmond.

-Kiraktuk. – néztem csillogó szemmel Landora, aki felállt a székről hozzám lépett és a karjaiba vont.

-Igen. Ha jól értem most már hivatalosan is a barátnőm vagy, Leclerc. – nézett rám komolyan, de a szeme sarkában összefutottak nevető ráncai.