Mondd el! - Lando Norris

22

Elérkezett az idő, amire már régóta nagyon vártam, de nagyon féltem is tőle. Végre újra elindulnak a versenyek, újra Charlesal utazhatok és újra hallhatom a motorok zúgását, az izgalom perzselő bizsergése végig futhat a testemen, miközben azon izgulok, mi lesz az eredmény.

-Készen állsz? – lépett mellém Charles a hotel bejáratánál. Mindketten baromi idegesek voltunk. Neki ma kezdődtek a szabadedzések, ráadásul a sajtó még mindig nem heverte ki a szakítását Charlotteval, így szinte biztos, hogy ma szét fogják szedni őt. Nekem pedig újra szembe kell néznem majd Landoval, akiről a nyári incidens óta nem hallottam. És így volt ez jó, nem tudni róla semmit és elkerülni, hogy még jobban fájhassanak a dolgok.

-Nem. – néztem rá oldalra, mire halvány mosolyra húzta a száját és kinyitotta előttem az ajtót.

-Akkor menjünk.

Gyönyörű idő volt, mikor megérkeztünk a pályára, ennek ellenére mindannyian feszülten és idegesen lépkedtünk a paddockban. Ma még lágyan simogatta bőrünket a nap, de az időjósok szerint ez a jó idő nem fogja megáldani a versenyzőket a hétvégén.

-Sziasztok! – intett messziről Pierre és sétált nagy léptekkel felénk.

-Helló, miújság? – öleltem magamhoz a versenyzőt, akivel nyár óta jó barátságot ápoltunk, főleg Chares miatt is.

- Semmi különös, lassan indulunk ki a csapattal a pályára körbe nézni. Többiekkel találkoztatok már?

-Szerencsére nem. – dörmögtem magamban, de hangosra sikeredhetett, ugyanis Pierre és Charles is szemöldök felrántva fordultak felém. Bár míg utóbbi valamilyen szinten egyetértően bólintott egyet, addig utóbbi fejét ingatva nézett rám.

-Is...Ugye tudod, hogy beszélned kell majd vele?

-Ah, Pierre igen. De nem ma. Nem akarom látni, beszélni vele, hallani se róla.

-Hát a legutóbbi sajnos itt nem lesz megoldható. – mutatott maga köré, ahol nyüzsögtek a cspatok színeibe öltözött munkások és versenyzők, köztük a McLarenes csapat is.

-Oké én most megyek, iszom valami kávét. Az edzés végén találkozunk srácok! – intettem és rohamtempóban indultam meg a Ferrari motorhomeja felé.

-Minek mentél ki ma?

-Azért Sash, mert imádom ezt a sportot. Imádom a zajokat, a szagokat, az embereket, a szurkolókat, a hamgulatot...- soroltam kifulladásig a barátnőmnek. – Mégse tudok most egy percet kinn tölteni, mert tudom, hogy bárhol összefuthatok vele.

-És így kötöttél ki a motorhome teraszán egy kávéval és a telefonoddal, amin velem videochatelsz.

-Igen, így.

-Is, egyszer pontot kell tennetek vagy tenned ennek a végére. Ez így nem oké, te se és ő se tudja, hogy mi van. Több hete nem beszéltetek.

-Igen tudom Sasha. De nem hiszem, hogy menne. Ahányszor meghallom a nevét vagy meglátok egy fotót róla görcsbe rándul a gyomrom és felrémlik a kép róla és arról a libáról. Egyedül a hangulatomtól függ, hogy épp elsírom e magam vagy kiordítom a dühömet.

-Is...Tudom és sajnálom. Figyelj rám most vár egy hosszas beszélgetés a főnökömmel, de utána beszélünk rendben?

-Oké.

-Tarts ki. – köszönt el, én pedig újra egyedül maradtam. Lassan vége kellett, hogy legyen az első edzésüknek a srácoknak, ezért úgy döntöttem lesétálok Charles elé.