Mondd el! - Lando Norris

17

Kora reggel ébredtem, épphogy csak világosodott, de már nem bírtam volna tovább aludni. Halkan kinyitottam az ajtónkat a szobánkhoz tartozó teraszhoz és kiléptem rajta, csodaszép idő volt már így kora reggel is. Egyfelől izgatott voltam a fiúk által közösen kitalált program miatt, másfelől úgy éreztem tennem kell valamit Charles miatt. Tegnap bármennyire próbálta palástolni a hangulatát, az interjúkhoz használt műmosolya nem segített a dolgokon, ideje nekem is lépnem ez ügyben.

-Isla? – szólt bele a telefonba.

-Öhm, igen. Szia Charlotte. -húztam el a számat, miközben azon gondolkoztam mibe kevertem saját magamat. – Szóval, tudom én vagyok az utolsó, akivel beszélni szeretnél, de meg kell hallgatnod. Charlesról van szó.

-Isla, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nem biztos, hogy erről pont veled kéne beszélnem.

-Figyelj Charlotte, kérlek, csak hallgass meg. Ennyit kérek. – támaszkodtam le az üveg korlátra a könyökömmel, miközben a nyugodtan ringatozó hajókat néztem.

-Oké. – egyezett bele.

-Szóval, hallottam, hogy valami történt kettőtök között. Charles tegnap mondta el, de látszik, hogy nincs jól. Nem tudja mit tett, mi történt és maga alatt van. Úgy gondolom, beszélned kéne vele.

-Igazad van. – ismerte be, mire fel kellett húznom a szemöldököm. Mindenre számítottam ebből a reggeli hívásból, de arra, hogy végre egyszer egyet értünk majd valamiben, na arra nem.

-Tényleg beszélni fogsz vele?

-Igen. Csak kérlek adjatok még időt. Nekem is szükségem van rá.

-Persze, megértem. Köszönöm Charlotte.

-Én is, habár sose voltunk jóban, de egy dolgot megjegyeztem. Charlesnak te vagy az egyik legjobb dolog az életében, ami megadatott neki.

-Oké, most még álmodok vagy mi tényleg normálisan beszélgettünk egymással több mint 10 percig?

-Haha – nevette el magát őszintén Charlotte. – Szia Isla.

-Szia. – tettem le a telefont mosolyogva. Ez a beszélgetés sokkal jobban alakult, mint amire számítottam és ez valami nyugalom félét árasztott szét a mellkasomban.

-Teréz Anyu elintézted a dolgokat? – ijedten fordultam hátra, ahol Lando állt keresztbe tett kézzel az ajtónak dőlve. Már megszoktam volna a képet magam előtt, hogyha nem csak egy hosszú pizsama alsó lett volna rajta.

-De hülye vagy. – néztem rá nevetve, ő pedig közelebb jött és egy forró reggeli csókkal köszöntött.

-Bocs, neked csak én jutottam. – ölelte át a vállam és húzott közel magához. Amíg a nap sugarai el nem érték a teraszunkat így állhattunk és csak néztük a tengert. Csodálatos volt.

-Menjünk reggelizni.- fogtam meg a kezét és húztam magam után.

Reggelinél a társaság összes tagja leült az asztalhoz, hogy közösen fogyasszuk el a reggelit. Szokatlan volt, hogy heten ültünk az asztalnál és már kora reggel hangzavar keletkezett.

-Baba, ide adod a lekvárt kérlek? – nézett rám Lando, a hozzám közeli lekvárra mutatva, mire odanyújtottam neki.

-Baba? – nézett értetlenül Daniel ránk. – Ez komoly?

-Mi baj a babával? – néztem vissza rá ugyanúgy értetlenül.

-Ugyan Mókuskám, hisz még fiatalok. – fogta meg Max a vele szemben ülő Daniel kezét, miközben nagyokat pislogott rá. Belőlünk pedig kitört a nevetés.