Mondd el! - Lando Norris

28

Visszaérve a szállodába mérhetetlen nagy fáradtságot éreztem, mintha napok óta nem aludtam volna, pedig a reggeli ébredésemet követően nem sok idő telt el.

A recepción köszöntem a srácoknak, akik még így késő este is rendíthetetlen módon tűrtek, és a liftet megkeresve felindultam a szobámba. Nyugodtan lezuhanyoztam és bebújtam az ágyamba. Egyáltalán nem voltam éhes, annál jobban érdekelt, mi történt késő délután, ugyanis megállás nélkül csörgött a telefonom a hazefele úton.

Elővéve a telefonomat, azonnal beugrott minden és összeállt a kép. Miután Lando ott hagyott a kórházban, visszament a többiekhez a pályára, ahol a megbeszéltek szerint le is nyilatkozta a dolgot, amit most teljes egészében láthattam egy csomó hírportálon. Mindenhol a szemem elé ugrott, riporterek írogattak, hogy válasz interjút készítenének velem, de ahogy az ő üzeneteiket, úgy a riportot is figyelmen kívül hagytam. Tudom mi van köztünk Landoval és semmi szükségem arra, hogy megfogalmazásokon, kommenteken idegesítsem magam. Ehelyett inkább gyorsan írtam egy üzenetet neki és eltettem magam mellé a telefonom.

Isla: Megérkeztem. Holnap beszélünk.

Lando: Nagyon gyorsan le akarsz rázni. Mi újság Charlesal?

Isla: Minden rendben. Van mesélni valóm bőven, de hulla vagyok.

Lando: Megértem, én is. Aludj, aztán holnap beszélünk.

Reggel korán keltem. Első utam egyből Charleshoz vezetett be a kórházba. Úgy lett volna, hogy ma utazunk haza, de így kétséges volt. Az biztos, hogy őt még nem engedik el, de én is csak akkor utazom, ha tudom, vele minden a legnagyobb rendben.

Benyitva a szobájába szerencsémre egyedül találtam. Titkon reméltem, hogy se Sasha, se Pascal nem lesz itt, így legalább tudok vele kettesben beszélgetni.

-Jó reggelt! – léptem be az ajtón. Charles érdeklődve pillantott fel rám, majd mikor végig mérve meglátta a kezemben a kávés poharakat azonnal felcsillant a szeme.

-Úristen Is, imádlak.

-Remélem nem csak ezért. – nevettem el magam és mellé a fotelba leülve átnyújtottam neki a reggeli megmentőjét. – Hogy érzed magad?

-Kutyabajom. – rántotta meg a vállát. – De még nem engednek haza. Egy csomó vizsgálatot akarnak még velem elvégezni, meg a csapat is összeírt pár dolgot, úgyhogy képtelenség a hazajutás.

-Sajnálom. Maradtam volna itt veled, de ha jól láttam már lesz aki gondoskodik rólad. – húztam mosolyra a számat, mire Charles a fejét fogva elröhögte magát. Imádom, hogy most egy ideig van mivel cukkolnom.

-Elakartuk mondani...

-Gondolom. – mosolyogtam még mindig. – Mióta tart?

-Hát igazából, miután Charlotte kikerült a képből, másfél hétre rá kezdtünk el dumálni.

-Micsoda? De hát mindennapot együtt töltöttünk, mégis hogy sikerült?

-Hidd el, megoldottam. – nevette el magát és én is.

-Örülök nektek.

-Köszönjük. – mosolygott rám, majd hirtelen a homlokára csapva fordult újra felém. – De hát olyan érzéketlen vagyok. Tegnap olvastam Lando riportját, nem sajnálta a szavakat a kiscsávó.

Lefagytam. Nem is tudtam, mit válaszoljak neki. Charles annyit tud, hogy Landoval megbeszéltük, ő ezt lenyilatkozza és így mindketten jól jövünk ki a dologból, de arról már nem tud, hogy mi azóta kibékültünk.

-Hát, nem olvastam – vontam meg a vállam és lekötöttem magam inkább a kávém kevergetésével.

-Nem is gond. A lényeg, hogy vége.

-Ja, igen. – fejeztem be, mikor Sasha lépett be a szobába. – Oh helló, csajszi.

-Is de jó látni téged újra. – lépett azonnal felém és ölelt szorosan magához.

-Is, most már mehetnél, mert így nekem egy üdvözlő gesztus sem jut. – köhécselt egyet a hátunk mögül Charles, mire szemforgatva felé fordultam és nevetve megböktem.

-Bunkó. Majd még hívlak. – adtam egy puszit a homlokára és eljöttem, magukra hagyva őket egy kis időre, lassan úgyis Pascale is megjelenik majd a fia mellett.

Három óra. Három órába telt, mire hazaértem és a lakásomba érve végre kifújhattam magam. Minden cuccomat ledobtam a hall közepére és a konyhába belépve azonnal egy pohár gyümölcslevet töltöttem magamnak. Még csak pár perce lehettem otthon, mikor valahonnan a kanapé párnái közül megszólalt a telefonom.

-Hello.

-Hello Is, huhh de fáradt a hangod.

-Nemrég értem haza. Átjössz?

-Persze. 10 perc és ott.

És tíz perc múlva, mikor az ajtót nyitottam Lando tényleg ott állt az ajtóban, kezében egy üveg borral, várva, hogy beengedjem.

-Hiányoztál. – tette le a cuccait és a kezemnél fogva magához húzott és belepuszilt a hajamba.

-Hisz pár órája beszéltünk. – nevettem el magam ezen a gesztuson. -Norris mi van veled? Nagyon érzelgős lettél. – cukkoltam, mire a poént értve elengedett és a szekrényhez lépve elővett két poharat a borhoz.

-Mi volt Charlesal? – érdeklődött, miközben áthelyezkedtünk a kanapéra egymás mellé.

-Jól van. Kisebb zúzódások és kartörés, de ennyivel megúszta. Még benntartják, de én már nem kellek oda, van aki gondját viseli...nem fogod el hinni ki az. – Lando érdeklődve pillantott rám, ezért folytattam. -Sasha.

-Micsoda? Ez komoly?

-Elvileg igen. Pár héttel Charlotte után kezdtek beszélgetni, ennyit tudtam kiszedni belőlük.

-És mit szól hozzánk?

-Áh... - legyintettem – szerintem semmit sem sejt. Mondta, hogy olvasta az interjúdat és ennyi.

-Isla, te is olvastad?

-Nem.

-Nem?

-Lando. – tettem le a poharam magam mellé, majd felemelve a szemem rá néztem. -Engem nem érdekel. Nem érdekel mennyit hagytak benne abból, amit te mondtál és mennyit fűztek hozzá, nem érdekelnek a hozzászólások, a vélemények, amiket ezután kapunk. Engem te érdekelsz. És most itt vagy velem, érdeklődsz, meglepsz egy üveg borral, a fergeteges társaságoddal, ezzel a tőled furcsa, de nagyon romantikus éneddel...-soroltam kifulladásig – szóval ez az ami fontos nekem. És ennyi bőven elég.

-De szeretlek, te lány. – húzott közel magához és megcsókolt. Egy lassú csóknak indult, majd kéz kezet ért és egyre szenvedélyesebb csókba hívott. Ajkai cirógattak, keze a hajamba túrt és én csak elvesztem a jelenlététől. Percek múlva tudtunk csak elválni egymástól, mikor már mindkettőnk a levegőt kapkodta.

-Is van valami vacsorád?

-Norris, a legjobbkor. – nevettem el magam. Van amiben nem változott, hogy mindig éhes. – De nincs.

-Oké, akkor rendelek kaját vacsorára.

-Jó, honnan?

-Várj, már hívom. – emelte a telefont a füléhez, én pedig a konyhapultnak támaszkodva vártam, hogy kicsöngjön, mikor hirtelen megszólalt az én telefonom is.

-De Lando...te engem hívsz.

-Aha. – bólogatott és a szeme sarkában megjelentek a nevető ráncai.

-Ó, de hülye vagy. – nevettem el magam. – Akkor gyere segíthetsz.