Mondd el! - Lando Norris

27

Egy falfehér szobában találtam magam, a lámpa fénye halványan megvilágította, az időjárás miatt sötétre festett szobát. Charles a szoba közepén feküdt, feje mellett a monitorok folytonos csipogása jelezte, hogy minden rendben, ő viszont csukott szemmel feküdt és lélegzett mélyeket. Sose láttam még ilyen nyugodt állapotban, közelebb léptem és letelepedtem az ágya mellett levő fotelba.

-Oké, figyelj. Elindulsz, annál a pontnál – mutattam előre egy deszkára a mólón. -Na ott elrugaszkodsz, behúzod kezed lábad és becsobbansz. Egyszerű.

-Jólvan, most már megvan. Na állj félre. - tolt arrébb a kezével, és Charles elindult futva a mólón, hogy aztán beleugorjon a tó mélyébe. Vidáman néztem utána, én már egy csomó alkalommal megcsináltam előtte, de ő még csak most vett hozzá bátorságot. Még mindig futott és már ott tartott, hogy elrugaszkodik és repül a levegőben, mikor hirtelen C lábai összeakadtak és ő felkiáltva orra esik a faléceken. Felsikoltva rohantam utána, miközben hallottam ahogy Pascale is mögöttem iramodva közelít felénk. Charles ájultan feküdt a mólón, orrából folyamatosan csöpögött a vér. Anyukája mindkettőnket beültetett a kocsiba és szélsebesen haladtunk a legközelebbi kórházba. A kis 10 éves Charles az ágyon feküdt, míg az orvosok ápolták és biztosították Pascalet, hogy semmi komoly nem történt, én az ágya mellett ültem és szomorúan vizslattam az arcát.

-Sajnálom Pascale. – néztem fel rá, mire odajött és leguggolt mellém.

-Ugyan Isikém, nem történt komoly dolog, ne aggódj. Pár óra és Charlesnak kutya baja nem lesz.

Ugyanígy ülhettem most sok évvel később a kórteremben, a fejemben tele gondolatokkal és emlékekkel, az orvost várva, hogy eredményt kapjak unokabátyámról.

-Is? – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Annyira elmélyültem, hogy észre se vettem valaki belépett az ajtón.

-Pascale. – sóhajtottam egy hatalmasat és felállva szoros ölelésembe vontam Charles anyukáját, mikor már patakzottak a könnyeim. Eddig tudtam tartani magam. – Úgy sajnálom.

-Ide figyelj. – szólt hozzám az ő édes hangján, amivel mindig meg tudott nyugtatni minket és oly boldog élményeket csalt elő bennem. – Minden rendben lesz, ő Charles. Még nem végzett itt, helye van még a sportban és köztünk. – nézett mélyen a szemembe, miközben az ő szeme is csillogott már. Némán bólintottam egyet és átadtam a helyem neki, míg én pár lépéssel az ablak mellé álltam és onnan kinézve a városra töröltem le a könnyeimet. Némaság vett körül minket és csak arra vártunk, hogy Charles felébredjen vagy az orvos belépjen hozzánk, de ezek közül egyik se zavarta meg a csendet, egyedül az én telefonom.

-Bocsánat, ezt fel kell vennem. – szabadkoztam Pascaletól és kiléptem a folyosóra, szembe találva magam Landoval. – Igen tessék?

-Isla Leclerc?

-Igen.

-Hello, David McMill vagyok. A Ferrari egyik sajtósa. Megtudtuk, hogy ti mentetek be Charles után, most kaptam a hírt, hogy innen a futamról a legtöbb riporter és újságíró az épülethez tart, hogy mielőbbi hírt kapjanak Charlesról. Van olyan személy most ott, akinek nem lenne kedvező a hírekben szerepelni?

-Azt hiszem igen.

-Akkor tudjátok mi a teendő.

-Köszönöm az értesítést. – tettem le a telefont. A folyosó, ahol voltunk teljesen üres volt. Egyedül Lando üldögélt egy fehér széken és mikor megpillantott, közelebb lépett.

-Minden rendben?

-Még nem tudunk semmit, az anyja most benn van vele, de neked el kell menned Lando. Most hívtak, hogy jönnek ide a hírekért, nem találhatnak itt. Főleg az interjú után.

-Nem adtam le az interjút Is.

-Mi?

-A verseny végén csak te érdekeltél, hogy minden rendben e veled. – nézett a szemembe. -Egy interjúra se álltam oda, Danielen kívül senki nem is sejti, hogy itt vagyok. Ő falaz nekem. Csak te számítottál ott abban a helyzetben és most is.

Több se kellett, közel léptem hozzá és szenvedélyesen megcsókoltam. Szükségem volt, szüksége volt rám, ezek után mindkettőnk számára nehéz pillanatok jönnek majd, de sikerülni fog, én érzem.

-Mi lesz most?

-Oké figyelj, kiadatok egy nagyon gyors interjút a csapattal, ahogy visszaértem. És utána eldöntjük. Valahogy működnie kell.

-Igen, tudom. – bólintottam. – Ügyes legyél.

-Gyere ide. – rántott újra magához egy búcsúcsókért és mielőtt a riporterek megérkezhettek volna Landonak hűlt helye sem volt.

-Nos a beteg állapota egyelőre labilis. Mindenképp benn kell tartanunk a kórházban pár napig, amíg biztosan rendbe nem jön és a szükséges vizsgálatokat el nem végezzük.

-Doktor Úr, pontosan mi is a baja a fiamnak?

-Kartörés, nagyobb zúzódások a bordánál. Ezek még nem vészesek, de további vizsgálatra benn kell tartanunk, nincsenek e belső vérzések és hasonlók. – lépett távolabb Charles ágyától az orvos, indulásra készen. – Hamarosan felébred, akkor beszélhetnek vele.

Hárman maradtunk a teremben, Pascale, Charles és én. Mindketten vártuk, hogy felébredjen, hogy minél hamarabb értesüljünk tőle is a hogyléte felől. Az ablakánál sétálgattam ki-kitekintve, mikor Pascale erőtlen hangját hallottam.

-Charles...-suttogta neki és a szemét azonnal könnyek áztatták. A fiára nézve már láttam, Charles felébredt és még kicsit kábultan, de érdeklődbe forgatta a szemét körbe a szobán.

-Mióta vagyok itt? – szólalt meg érdes, rekedtes hangon.

-Pár órája. – mosolyogtam rá és közelebb léptem. – Hogy érzed magad?

-A karom fáj és az oldalam. Azon kívül semmi más.

-Ennek örü...-fejeztem volna be a mondatot, mikor hangos ajtócsapódásra lettem figyelmes és egy ismerős alak tűnt fel a kórteremben.

-Sasha?

-Sash? – szólalt meg Charles is, mire legjobb barátnőm az ágyhoz rohanva, fejét Charles vállába fúrva, ölelte őt szorosan magához. Percekig sokkolt állapotban nézhettem a jelenetet, mikor Pascale óvatosan a kezemnél fogva kihúzott maga után a folyosóra.

-Látom téged meglepetésként ért a dolog. – kuncogott rajtam a fehér székeken ülve.

-Ez...de hát ők- mutattam a kezemmel az ajtó felé. – Te mióta tudsz róla?

-Ó drágám nem sok ideje én se. De hidd el, nagyon boldog vagyok miattuk. Charlesal ez a lány a legjobb dolog, ami történhetett, főleg Charlotte után.

-Igen, ebben biztos vagyok. – bámultam magam elé. -Pascale, nekem most mennem kell. Megmondanád kérlek C-nek, hogy bejövök hozzá holnap? És hívjon, ha kell neki bármi.

-Persze drágám. És köszönöm. – vont szoros ölelésbe.

Kifele menet a kórházból még mindig a két általam legjobban szeretett személyen járt az eszem. Ezek ketten hogyan tudták mégis megoldani, hogy egymásba szeressenek, mikor régebben ki nem állhatták egymást? És mégis hogyan tudták ezt megoldani, anélkül, hogy én erről tudomást szereznék? Lehet, hogy most mérgesnek kéne lennem vagy sértődöttnek rájuk, hogy pont engem nem avattak be. De ez lehetetlen, nem tudok az lenni. Nagyon boldog vagyok nekik, hogy végre egymásra találtak, ezt akartam már mióta. És az, hogy ez maguktól sikerült, és végre Charles és Sasha is boldognak érezhetik magukat az életben, minden téren.