Mondd el! - Lando Norris

21

-Kurvára elég! – hallottam egy ordítást az alsó szintről. Mielőtt bármibe belekeveredtem volna megálltam a lépcső tetején, de még így is lehetett hallani az egész házat bezengő vitatkozást.

-Charles, ezt nem érted! – vágott vissza Charlotte hangja.

-Mit nem értek? Most mondtad el. Világos mit tettél és én nem akarok többet. Elég. Végeztem.

-Várj, ne így...

-Nem érdekel! – hangos ajtócsapódást hallottam és utána szinte vágni lehetett a csendet. Óvatosan megkockáztattam, hogy lemegyek a földszintre, ellenőrizni Charles állapotát. Belépve az étkezőbe nem láttam senkit, ezért folytattam tovább az utamat a nappaliba, ahol unokabátyám idegesen járkált.

-Charles... -szólítottam meg óvatosan, mire felnézett rám. Láttam az arcán a meggyötörtséget, a fáradságot és a mérhetetlen szomorúságot. Nem kellettek szavak, elindult felém és én szorosan átöleltem. Magyarázat nélkül is át tudtam érezni minden fájdalmát és csalódását. Lassan leültünk fenn Charles hálójának teraszára.

-Akarsz beszélni róla? – ültem le a mellette levő fotelba.

-Ühüm. – kortyolt bele a teájába. – Szétmentünk. – mondta ki hirtelen, érzelemmentesen, mintha az előző félóra meg se történt volna. Erre a változásra kaptam fel a fejem, hisz előbb még teljesen kivolt, most pedig minden fájdalom nélkül ejti ki a szavakat.

-Ennyi?

-Isla. Oké. – fordult felém és nézett mélyen a szemembe. – Charlotte eljött ma reggel. Gondoltam lesz még esélyünk azok után is, ami történt. Hah! Gondoltam én. – csapott a lábára. – Csakhogy történt valami. Megcsalt. Charlotte megcsalt az egyik barátommal.

-Baszki. – tátottam el a számat. – Annyira sajnálom.

-Ja én is. – vetette oda.

-Hé Charles! – emeltem fel én is a hangom. – Megértem, hogy kivagy. De ne feledd el, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek. Ne velem bunkózz.

-Igazad van. Ne haragudj. – hajtotta le a fejét.

-Felejtsük el. Gyere. – álltam fel és nyújtottam felé a kezem.

-Hova?

-Edzeni.

-Edzeni? Mármint mi ketten? – mutatott magunkra. – Is. Mi sose edzettünk. Főleg nem magunktól.

-Itt az ideje. – nevettem el magam. – Stresszlevezető.

-Erről jut eszembe. – kapott a fejéhez, miközben elindultunk. – Egész éjjel csörgött a telefonod. – szálltunk be a kocsiba a cuccunkkal és indultunk egy közeli tópartra, mikor Charles a kezembe nyomta a telefonom.

Öt nem fogadott hívásom volt Landotol és egy csomó üzenetem tőle és a többiektől is. Sorban megnéztem őket, de senkinek nem tudtam még válaszolni. Az egyedüli, akinek írtam pár sort a dolgokról Isa volt.

Haza fele tartottunk az edzésről, mindketten a gondolatainkba merülve, mikor megcsörrent a telefonom. Sasha neve jelent meg a kijelzőmön.

-Szia Sash! Várj egy kicsit. – vettem el az izzadt arcomtól a telefont. – Ki vagy hangosítva, mostmár mondhatod.

-Is de jó, hogy végre hallom a hangod. Hol vagy?

-Kocsiban. Miért?

-Itt vagyok az idióta unokabátyád lakásánál, hogy megkeresselek. Apád mondta, hogy itt vagy. De itt sehol senki.