Mondd el! - Lando Norris

32

-Sziasztok! – engedte be Lando a szüleit az ajtón. Szembe találva magamat velük, hirtelen átfutott rajtam az izgalom és félelem egyvelege. Mi van, ha nem tetszem nekik, bár tudom nem is nekik kell, hanem a barátomnak, akiről tudom, hogy szeret. De mi van ha az öltözékemmel lesz problémájuk? Már az első találkozásunknál elszúrom és utána megutálnak. Nem ezt nem akarom.

Ezer féle pillanat játszott le a fejemben, amikor megpillantottam a Norris szülők mögött azt, akire most a legnagyobb szükségem volt. Ott állt és tudtam ő a legbiztosabb pontom, akiből ma erőt fogok meríteni.

Széles mosolyra húztam a számat és míg Lando beengedte az én mentőövemet, apát, én a szüleihez fordultam.

-Jó estét, Mr. Norris. – néztem Lando apjára és már épp fordultam volna anyukájához, mikor mögém lépve félkézzel átkarolta a derekamat.

-Apa, anya hadd mutassam be Is-t. Is a szüleim. – mosolygott.

-Örülök, hogy megismerhetem Önöket. – mosolyogtam és meglepetésemre, Lando anyukája lépett elő szoros ölelésébe vonva.

-Oh drágám, szólíts minket csak Adamnek és Ciscának. – engedett el és mosolygott kettőnkre. Pár percig így állhattunk volna még, de eszembe jutott, habár apa és Lando már ismerik egymást, ideje lenne a szülőket egymásnak bemutatni.

-Hadd mutassam be apukámat, Apa...

-Üdvözlöm Önöket – lépett előre bemutatkozni, mi meg addig ketten a konyha felé indultunk.

Több órán keresztül remek hangulatban töltöttük el az estét. Fantasztikus volt, mindannyian remekül éreztük magunkat.

-Köszönjük ezt az estét, fiatalok! – állt fel Adam, hogy hazainduljanak.

-Igen én is, remekül éreztem magam a társaságban! – állt fel apa is, ami azt jelentette nekem is készülődnem kell.

A szülők a ház előtt beszélgettek még, mikor Lando kikísért az ajtóhoz.

-Biztos, hogy menned kell? – nézett a szemembe, miközben kezét az arcomra helyezte.

-Igen, Charles holnap jön. – mosolyodtam el szomorúan.

-Akkor majd még beszélünk. – húzott közel magához, és bár nem így terveztük egy hosszú csókra sikeredett az esti elköszönésünk. Fülig vörösödve léptem hátra, elindulva apához, aki a kocsinál várt. Beszálltunk, majd egy utolsót intve a Norris családnak haza indultunk.

Másnap apa ébresztett, meglepve szálltam ki az ágyból, hisz korán volt még, de lentről mégis érdekes hangokat hallottam. Az emeletről leérve azonnal ismerősökbe botlottam.

-Charles!- kiáltottam fel és rohantam hozzá, szorosan közel húzva magamhoz.

-Is! – nevetett és szorosan magához ölelt. – Hiányoztál kislány.

-Te is nekem! Miújság, mesélj. – ültem le hozzájuk a konyhaasztalhoz, miközben apa lerakta elém a reggeli tea adagomat.

-Semmi különös. Kiengedtek, azt mondták semmi komoly, a héten már újra autóba ülhetek. – vigyorgott Charles.

-Ez szuper! És mi van Sashal? Őt nem hoztad magaddal?

-Nem ért rá. – vonta meg a vállát. – Vissza kellett még utaznia pár cuccáért, de jövőhéten eljön ő is. Miért nem hívod fel?

-Meglesz, ne aggódj. – biccentettem és beleszürcsöltem a teámba, miközben Charles folyamatosan az arcomat fürkészte.

-Más vagy. – méregetett furcsán.

-Más?

-Igen. Nagyon boldog vagy, majd szétcsattansz. Rég láttalak így. Mi folyik itt? – vonta fel a szemöldökét, de most máshogy, mint alapból. Nem olyan sármosan, ahogy a fan videókban szokta, hanem fürkészően.

-Semmi nincsen. – vontam meg a vállamat.

-De, de itt van valami. Egy fiú? – nézett rám, de természetesen ezt ő is tudta, hogy belőlem nem szedi ki a dolgot. -Egy fiú? – nézett hátra apára, aki a pultnak dőlve iszogatta a kávéját.

Lélegzet visszafojtva vártam apa válaszára, akivel megbeszéltük tegnap este, hogy a Lando és én kapcsolat szupertitkos és most még nem lenne jó, ha nyilvánosságra kerülne. De apában nem kellett csalódnom, vállát megvonva vette elő a telefonját és mintha valami érdekes lenne benne, belemerült.

-Itt valami történt, amíg én a kórházban voltam. – tette le a bögréjét Charles az asztalra. -Is, mi volt az?

-Semmi Charles, nem történt semmi. – nevettem el magam és hálát adva a szerencsémnek megszólalt Charles telefonja, ami kihúzott a további kihallgatástól.

-Arthur nem jókor. Épp az unokahúgunkat hallgatom ki.

Nevezve néztem Charlesra aki idegességében egy széket fel tudott volna rúgni, most Arthurral veszekedett a telefonban, majd 5 perc után újra felém fordult.

-Ezt a beszélgetést még folytatjuk Kislány. – mutatott rám. – Most viszont el kell ugranom Arthurhoz. Jössz velem?

-Még szép. – egyeztem bele és tíz perc múlva már ketten kocsikáztunk a Leclerc család itteni lakása felé. 

Csendben utaztunk a dugóban rádiót hallgatva, mikor hangosat csippent a telefonom.

Lando: Na miújság Charlesal?

Isla: Vele vagyok. Valamit sejt, hogy történt, de semmit nem tud.

-Történt valami érdekes? – fordult felém gúnyos vigyorral Charles.

-Nem semmi. – ráztam meg a fejem, majd egy gyors üzenetet bepötyögve eltettem a telefonom.

Isla: Később írok, mert nyomoz.

-Miért nem mondod el?

-Mit? – néztem értelmetlenül Charlesra.

-Hogy ki a csávó. – biccentett a kezemre, amiben előbb még a telefonomat tartottam.

-Nincs semmi féle csávó. – ráztam meg a fejem. -Sashának írtam. – kamuztam egy gyorsat, majd mikor megindult végre a kocsisor és Charles figyelmét más kötötte le, ráírtam legjobb barátnőmre, hogy azonnal hívjon fel.

Nem csalódtam benne. Egy percre rá már jött is a hívás.

-Na látod? – emeltem Charles elé a telefont, ahol Sasha neve villogott.

-Aha, akkor hajrá vedd fel.

-Szia Sash, ki vagy hangosítva. Itt van álmaid férfija is mellettem. – cukkoltam legjobb barátnőmet.

-Kapd be, Is. – nevetett ő is. -Helló, babe.

-Chao. – köszönt Charles is és egyből apró pír lepte el az arcát. -Babe, mondd már, miről beszélgettetek előbb Isla-val, aminek annyira örülhetett, hogy leírtad, hogy még el is mosolyodott rajta? – kérdezte ravasz vigyorral az arcán én meg azonnal karon vágtam. Tudtam, hogy tudja nem Sashával beszélgettem.

-Mi...öhm...csak, hogy milyen jó sütiket fogunk enni a héten Zandvoortban.

-Igen, Max írt is, hogy megmutatja majd a legjobbakat. – kötöttem rá Sash mondatára.

-Lányok...sose változtok. – rázta a fejét nevetve Charles.