Mondd el! - Lando Norris

16

Két hét telt el a Hungaroring óta. Mostanra minden versenyző szétszóródott a kontinenseken, hogy közösen pihenjék ki barátaikkal vagy szeretteikkel a versenyeket és újult erővel tudjanak visszatérni. Én pedig Charles és Lando unszolására felhívtam apámat és elmentünk ketten egy görögországi hotelba, ahol sikerült mindent átbeszélnünk és kicsit bevezettük egymást a másik életébe. Minden egy kicsit hasonló volt, mint régebben, mikor boldogan éltünk egy igazi családként. Apa érdeklődött Landorol, és megbeszéltük, hogy ő is eljön majd a vacsorára, amire a Norris szülők is hivatalosak. Én pedig egy csomó új dolgot ismertem meg apa cégéből és hogy hol tart a hadakozása a másik üzletemberrel, aki keresztbe akar tenni a cégének. Hamar eltelt az a pár nap, amit közösen töltöttünk, aztán ő visszautazott Amerikába, én pedig haza és most itt ülök Lando mellett és az autópályán utazunk a repülőtérre.

-Min merengtél el? – nézett rám oldalra Lando, halvány mosollyal az arcán. Ma jobban nézett ki, mint valaha. Végre kipihentnek és gondnélkülinek nézett ki. Mint egy 21 éves fiatal, aki élete legjobb időszakát éli gondok nélkül, boldogan. Ha ránéztem mosolyognom kellett, olyan boldog lettem én is ettől, hogy végre így látom.

-Semmi különös, csak boldog vagyok. Jó volt ez a pár nap apával.

-És a mostani heteid milyen jók lesznek.

-Kíváncsian várom. – néztem az elsuhanó tájat az ablakon keresztül. Egy repülőút és a kocsink megszerzésével elindulhattunk Spanyolországban Carlosék nyaralója felé. Annyit tudtam, hogy elhívtak ide pár másik pilótát is, de egyedül Charlesal beszéltem, aki mondta, hogy biztosan itt lesznek.

Egy hatalmas ház előtt álltunk meg az udvarban. Egyszerűen gyönyörű volt, az udvaron mindenhol növények, tökéletesen elrendezett és gondozott kert vette körbe a házat. A nyaraló egy több épületből összeálló ház volt, sok ablakkal és a partra néző kilátással.

-Chao! – jött ki a házból elénk Carlos hatalmas mosollyal az arcán.

-Carlos! – lépett ki mögülem Lando és egy nagy öleléssel köszöntötték egymást.

-Örülök, hogy itt vagytok. – lépett oda hozzám is.

-Köszi, hogy elhívtál minket. – mosolyogtam rá.

-Na gyertek, körbe mutatom a helyet meg a szobátokat. A többiek még a repülőn ülnek, úgyhogy ráérünk.

A ház belülről még gyönyörűbb volt, belépve egy hallba kerültünk, ahonnan egy magas plafonú nappaliba vezetett az út. Mindenhol hatalmas ablakok voltak, a bútorok színe barnában és sárgában játszott. Innen vezetett egy hatalmas ajtó ki a tengerpartra, a másik irányban pedig vagy a konyhába és étkezőbe jutottál el vagy egy lépcsőn fel a hálóterekbe.

-Ez lesz a ti szobátok. – nyitotta ki előttünk az ajtót Carlos. Belépve egy gyönyörű, modern hálószobában találtuk magunkat, hozzátartozó fürdőszobával és a tengerre kinéző terasszal.

-Ez fantasztikus. – fordultam körbe a szobában.

-Holaaa! – hallottunk egy hatalmas kiáltást lentről és több ember röhögését, egyből sejtettük, hogy a keménymag is megérkezett.

-Dan gyertek fel. – nevetett Carlos.

Fél óra múlva már a bővült társaságunk ült kinn a teraszon és gyönyörködtünk a helyben. Carlos elővette a grillt és amíg ő sütögetett a többiek kibontották a talált borokat és söröket. Szerencsére nem egyedül maradtam lány, bár nagyon élvezem a fiúk társaságát, ennyi között szükség van más társaságra is. Isa és én a napágyakon feküdtünk a partra nézve, míg a többiek az asztalnál beszélgettek.

-Elmegyek, hozok még egy kis bort. – állt fel mellőlem Isa, poharát felemelve. Épphogy csak felállt, máris egy új személy költözött a helyére.

-Cahrles! – fordultam felé mosolyogva. – Hol hagytad a mi kedves Charlottenkat?

-Is. – nézett rám mérgesen unokabátyám, majd fejét megrázva a part felé nézett. – Nem állnak jól a dolgok közöttünk.

-Baszki. Sajnálom. – ültem fel vele szemben. Bár igaz, hogy Charlotte és én a kezdetektől nem bírjuk egymást, de Charles boldogsága az egyik legfontosabb számomra. Ha ő ez a lány mellett érzi igazán boldognak magát, abba nekem nincs beleszólásom, abba viszont van ha boldogtalan és segítségre szorul. -Mi történt?

-Nem tudom. Hazaértünk a nagydíj után Monacoba és azon az egy héten, amíg te apáddal voltál valami megváltozott. Vagyis valaki, Charlotte. Azóta, mintha kizárna az életéből. Még a cuccait is elvitte.

-Micsoda? De mi történt azon a héten?

-Egyik este elmentünk vacsorázni a haverokkal egy közeli étterembe. Egyszer csak kiment a mosdóba és mire visszaért onnan, szó nélkül kirontott az étteremből. Otthon meg csak összepakolta a cuccait és elment. Megállítani se tudtam.

-Miért nem hívtál fel?

-Ugyan Is. Apáddal voltál. Végre minden rendeződött körülötted, nem foglak akkor az én dolgaimmal és problémáimmal traktálni.

-Ne szórakozz Charles. Te vagy az egyik legfontosabb személy az életemben. Bármi van a másikkal, tudnunk kell. Ezek vagyunk mi – mutogattam kettőnkre. – mindig kihozzuk egymást a szarból.

-Köszönöm Isla. – hajolt hozzám és ölelt szorosan magához, amit viszonoztam is. -Na de most – tolt el magától. – Azért jöttem ide, hogy szórakozzak és mindent egy kis időre elfelejtsek, úgyhogy csak legyen így és addig ne hozzuk fel a témát, jó?

-Legyen így. – mosolyogtam és mindketten leültünk a többiekhez az asztalhoz.

-Ez isteni volt, haver. – tette le a villáját Daniel, megtörölve a száját. Lassan mindenki befejezte a vacsorát, ami egy spanyol specialitás volt Carlostól.

-Tényleg az volt. – helyeselt mellőlem Lando is egy ásítás kíséretében.

-Kösz srácok. – mosolyodott el Carlos. – Tudom, hogy elég fárasztó volt mindenkinek az idefele út, úgyhogy nincs harag, ha mindenki elmegy lepihenni. – kacsintott egyet. -Holnapra egy fantasztikus programmal készültem úgyis nektek.

-Mi? Mi lesz? – nézett rá Max.

-Meglepetés.

-Mondd már.

-Max, néha megkérdőjelezem, hogy tartozol az értelmiségiek közé. A meglepetés attól meglepetés, hogy nem tudsz róla. – nézett rá Carlos, de a szeme körül megjelentek a nevetőráncok, a kijelentésén pedig az egész asztal felkacagott.

-Akkor holnap tali. – állt fel mellőlem Lando, majd lassan a többiek is.

Lefürödve bújtunk az ágyba Landoval, hullafáradtan. Oldalra fordultam, mire ő betakart oldalról a kezével.

-Te tudod mi lesz holnap, ugye? – kérdeztem, mert felettébb csendben volt a vacsora közben ennél a résznél.

-Igen. – nevette el magát. Na szép, és nekem még csak említést se tett.

-Ha jól érzem, nem fogom hamarabb megtudni tőled. – fordultam szembe vele és ha eddig nem voltunk közel egymáshoz, most már biztosan.

-Ne is álmodj róla. – nyomott egy puszit az orromra. – Köt a titoktartás. De jó lesz.

-Akkor jó. – adtam egy gyors csókot a szájára és nemsokára mindkettőnket elnyomott az álom. A kimerítő autóút és repülőút után mondjuk nem is volt csoda.