Aztán jöttél...

3. fejezet

Reggel hat órakor már szólt volna az ébresztőm, amit hála a biológiai órámnak még azelőtt ki tudtam kapcsolni, hogy sipító hangja betöltötte volna a szobát. Nem hinném, hogy Lucy örült volna neki.

Csendben átöltöztem, majd az airpods-omat a fülembe téve, futásra készen sétáltam ki a szobából remélve, hogy nem zajongtam túlságosan. Ahogy kiléptem a kollégium épületéből, a kora reggeli még csípős idő ébresztőként hatott az amúgy még fáradt testemre. A felkelő nap fénye már kellően bevilágította a teret, így szinte már világosban sétáltam ki az iskola udvarán lévő futópályára, majd elkezdtem a bemelegítést.

Szerettem a kora reggeli futásokat. Ilyenkor még a legtöbben alszanak, az egész olyan hatást kelt, mintha megállt volna az idő. Nem volt hangzavar, nem voltak emberek, nem voltak akadályok, nem volt sietség vagy kapkodás csak én, a fülhallgatómból szóló zene és a pálya, ami csak arra várt, hogy fussak rajta.

Ahogy futni kezdtem a salakos pálya ropogott a cipőm talpa alatt. 

Tegnap bár nehezen, de sikerült elmagyaráznom a húgomnak a zuhanyzós esetet, akit nem is kicsit nyűgözött le a történet, és biztos vagyok benne, hogy életem végéig visszafogom majd hallani tőle. Mivel nem tűnt úgy, hogy elengedi a témát, ezért nem sokkal később letettem a telefont és inkább aludtam, nem is emlékezve arra, hogy mikor voltam utoljára ennyire fáradt. 

A környezetváltás és az új ingerek ki tudnak meríteni.

Miután végeztem a reggeli futással lezuhanyoztam, majd visszamentem a szobába, ahol a szobatársam már ébren készülődött egy újabb napra: - Jó reggelt. - mormoltam oda.

- Reggelt. - biccentett: - Merre jártál? - pillantott felém, miközben holló fekete haját fésülte az asztalára kihelyezett tükör előtt. 

- Futni voltam. - feleltem egyszerűen, bizonyítva azt az állítást magamról, miszerint a kommunikáció nem az erősségem.

- Ilyen korán? - nézett rám meglepetten: - Amikor felkeltem már nem voltál itt... - mondta.

- Szeretem a csendet. - vágtam rá.

Védekezőn felemelte a kezét: - Oké. Vettem a célzást. - tette hozzá, majd miután felvette a cipőjét az ajtóhoz lépve csak ennyit mondott: - Később, Riley. - majd kisétált a szobából. 

Nem sokkal később már én is a zsúfolt folyosón keresztül indultam el az iskola épülete felé, készen állva a tanév második napjára. A Blue River teljesen eltér az előző iskolámtól, ha a tananyagok felépítését vesszük figyelembe, ezért is kellett szinte az egész nyaramat könyveket bújva töltenem, hogy képes legyek felzárkózni az évfolyamtársaim szintjére. 

Abban a pillanatban, hogy betettem a lábamat az épületbe, megszólalt az első óra kezdetét jelző csengő, így a legtöbben már vagy a teremben ültek, vagy kapkodva szaladtak el mellettem, folyamatosan azt ordítva mindenkinek, akibe beleütköztek, hogy 'bocsi'. Tekintve, hogy ez volt a második napom nem volt egyszerű megtalálnom a biológia labort - ahol az első órám lesz megtartva - így késéssel érkeztem. 

- Ez egyszer elnézem, de ne csináljon belőle rutint. - hívott be a terembe Mrs. Pierce, a biológia tanár. 

A teremben mindenki tekintete rám szegeződött, és őszintén utáltam ezt az érzést. 

Martin felém intett, mikor elindultam a padok között, majd a mellette lévő üres székre mutatott. Gyorsan körbe néztem a termen, de mivel más szabad hely nem volt, felsóhajtva léptem oda az asztalhoz, majd leültem mellé, és teljesen figyelmen kívül hagyva a jelenlétét, a tanár felé fordultam, aki rögtön folytatta: - Az idén az óráink inkább a gyakorlatiasságról fognak szólni, mint az elméletről. Minden elméleti anyag kifejtése közben gyakorlatban is megvizsgáljuk az adott élőlény szervezetét, már ha van rá lehetőségünk, ezért a tanév további részére párokba fognak szerveződni. - mondta, mire az osztályban többen is elkezdték lefoglalni azokat, akikkel együtt szerettek volna dolgozni.