Aztán jöttél...

11. fejezet

Ezt nem így kellett volna. 

Tudom, és akkor is tudtam, valami mégis arra késztetett, hogy ez így alakuljon. A probléma, hogy már én magam sem tudom, hogy pontosan mi volt az. 

Egyszerűen csak megtörtént. 

Egy héttel ezelőtt még biztosan nem gondoltam arra, hogy így fognak telni a napjaim. Az eszem és a szívem egymással vívott harcával. Azzal a megmagyarázhatatlan érzéssel, ami mostanában minden nap felülkerekedik rajtam, mert nem vagyok képes irányítani. Pedig csak az igazat kellett volna, hogy mondjam, de mégis hogy tehettem volna, ha már én sem tudom, mi az igazság? 

Ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben sétáltam végig a kollégium most már lámpafényben úszó folyosóin, miközben a szobák többségéből hangos beszélgetés és nevetés hallatszott ki. Felsétáltam a lépcsőn, majd megálltam a szobám ajtaja előtt, és vettem egy mély levegőt. Ahogy benyitottam csak a sötétség fogadott, ezért egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. 

Lucy még nem volt itt. 

Bár még nem volt olyan késő, nem tudtam mihez is kezdhetnék magammal, ezért összekészülődtem a lefekvéshez, majd ledöntöttem a fejemet a párnára, miközben arra vártam, hogy talán leszek olyan szerencsés és elnyel az álom, de semmi nem történt. Óra hosszig tartó forgolódás után sem, mert az April-el való beszélgetés játszódott le a fejemben, mint valami pár másodperces videó, amit folyamatos ismétlésre állítottak.

Nem tudtam megszabadulni tőle. 

----------------------------------

Egy újabb levél roppant a cipőm talpa alatt, ekkor kapta fel a fejét.

- Szia. - mosolygott halványan. 

- Szia. - toporogtam egyhelyben alig néhány méter távolságra állva tőle, miközben azon töprengtem, hogy mit kellene tegyek vagy mondjak. Én kezdeményezzem a beszélgetést, vagy várjam meg míg ő mond valamit? Nem tudtam eldönteni, ezért csak csendben álltam és vártam. 

April a tekintetét végig rajtam tartotta. Jobb kezével félresöpörte a szemébe lógó tincseket, és a füle mögé tűrte azokat. Látszott az arcán, hogy a gondolataiba merült, csak úgy mint én: - Nem ülsz le? - kérdezte végül, ezzel megtörve a pár másodperce tartó kínos csendet.

Minden akaraterőmmel azon voltam, hogy ne vágjam rá rögtön, hogy 'nem', viszont akaratlanul is gondoltam rá. Elvégre, nem lennénk ebben a helyzetben, ha tegnap inkább futok még ahelyett, hogy April-el sétáltam volna. 

Végül megadva magamat a burkolt kérésének felsóhajtottam, majd lassú léptekkel mellé léptem, és helyet foglaltam a fűben, alig néhány centiméterre tőle. Rápillantottam és így, hogy már közelebbről is meg tudtam vizsgálni az arcát, már láttam rajta, hogy ideges. 

Talán jobban, mint én. 

Bár a fák nagy része eltakarta az eget, néhány résen látni lehetett, ahogy a nap éppen levonulni készül. Legbelül reméltem, hogy a beszélgetés amire készültem inkább elmarad, és csak élvezzük egymás társaságát anélkül, hogy kínossá tennénk a dolgot kettőnk között, hiszen bármennyire is ellenzem a barátságkötéseket, April fontos ember lett számomra ebben a pár hétben, hónapban. 

- Szép, igaz? - törtem meg a csendet. 

- Igen. - felelte, mire felé fordultam és ekkor láttam, hogy nem is az eget nézi, hanem engem: - Tényleg az. 

Szavai hallatán akaratlanul is pír kúszott az arcomra, és csak remélni tudtam, hogy a lemenő nap fényében ez nem látszik. April továbbra sem vette le rólam a szemét, így kellemetlenül megköszörültem a torkomat, ezzel kizökkentve őt a transzból, amiben benne volt, mire hirtelen kapta el a fejét: - S-sajnálom. - mormolta: - Kicsit elbambultam.