Aztán jöttél...

27. fejezet

- Mi? - kerekedett el Martin szeme meglepetten.

- Ó, te tényleg nem tudtad. - nevetett fel Sabrina, mint aki egész életében csak erre a pillanatra várt: - Azt hittem mostanra már elmondtad neki, Riley. - nézett rám ártatlanul.

A sunyi vigyor, ami megjelent az arcán olyan volt, amit szívesen elkentem volna. 

- Mostanra? - kérdezett vissza Martin: - Mégis mióta tart ez az egész? 

A szavak megakadtak a torkomban. Egyszerre akartam felpofozni Sabrina-t, pontot tenni a dolgok végére és elfutni innen, amilyen gyorsan csak lehet. Az utolsó lehetőséget abban a pillanatban kizártam, hogy April megállva mellettem ujjait összekulcsolta az enyémekkel és gyengéden megszorította a kezemet.

Fél szemmel rápillantottam, ő pedig bíztatóan elmosolyodott: - Majdnem egy hónapja. - feleltem most már Martin felé fordulva, akinek az arca a kijelentésemre elvörösödött a dühtől.

- Mi a fasz? - kiáltotta, én pedig éreztem, ahogy egyre több tekintet fordul felénk a közönség és a versenyzők soraiból is: - Segítesz, mi? Elhitetted velem, hogy segíteni fogsz, közben meg hátba szúrsz?

- Segíteni is akartam... - próbáltam érvelni.

- Ilyen az amikor segítesz? - kérdezte hitetlenkedve, szinte már köpte felém a szavakat.

- Nem, Martin. - szóltam közbe nyugodtan: - Én tényleg próbáltam, mivel a barátom vagy.

- Közel sem! - rázta a fejét: - Nem vagyunk barátok, nem akarok tőled semmit! Végig csak hitegettél, reményt keltettél bennem, miközben csak magadnak akartad.

Nem tudtam eldönteni, hogy mi idegesít jobban: az hogy meg sem akar hallgatni, vagy hogy úgy beszél April-ről, mintha egy labda lenne amit körbe passzolgatsz a haverjaiddal.

- Martin! - ezúttal April volt az, aki közbe szólt: - Mi lenne, ha nem egy futóverseny közepén rendeznél jelenetet, hanem normális emberek módjára megbeszélnénk? - kérdezte és őszintén egyetértettem vele.

- Pofa be, ribanc! - vágta hozzá, mire felvontam a szemöldökömet és készültem előre lépni, mert ez már kezdett átlépni bizonyos határokat, de April visszarántotta a karomat, Martin pedig ebből semmit nem észlelve folytatta: - Azt hiszed magadról, hogy olyan nagy szám vagy, pedig semmivel sem vagy különb vagy jobb másnál! - csattant.

- Mégis te loholtál utána majdnem négy éven keresztül... - vágott közbe flegmán Kiara, aki - csak úgy mint a többiek, - egészen idáig csendben figyelt.

April halkan felnevetett mellettem, mire Martin a pár másodperces szégyenkezéséből visszaváltott egy őrjöngő idiótába: - Maradj csak Riley-val. Úgysem lettél volna több, mint egy kaland, ahogy mindenki másnak. Többet úgy sem érsz. - vágta April-hez bántó szavait, én pedig ebben a pillanatban elégeltem meg.

Nem törődve April ellenkezésével és próbálkozásaival arra, hogy visszahúzzon, Martin elé léptem, aki elégedett vigyorral az arcán nézett rám, mintha arra számítana hogy itt helyben a bocsánatáért esedezem majd, de persze tévedett.

Helyette pofán vágtam.

Ahogy az öklöm találkozott az arcával, csak egy csattanás hallatszott, ami még talán azok figyelmét is ide vonzotta, akik eddig nem érzékeltek a vitából semmit sem. Martin az arcához kapott, amely pirosan égett a kapott ütéstől csak úgy, mint a kezem, ami sajgott a fájdalomtól, mégsem bántam, hogy így tettem: - Engem szidhatsz ahogyan akarsz Martin, de ha még egy rossz szót szólt April-ről, az arcodban lévő fájdalmad lesz a legkisebb gondod. - vágtam hozzá a szavakat dühösen.