Aztán jöttél...

25. fejezet

April PoV. 

- Szóval akkor tényleg? - nézett rám vigyorogva Emily, miközben a szekrényembe pakoltam. Éppen vége lett az utolsó órának is, Emily pedig pletykára éhezve várt a folyosón. 

- Igen, tényleg. - nevettem fel. 

- Végre. - sóhajtott fel, miközben fejét hátra döntve emelte tekintetét a plafon felé: - Hát igaz, hogy vannak még csodák. - fohászkodott. 

- Nem vagy normális. - tekertem a fejemet hitetlenkedve. 

- Tudom. - vágta rá azonnal, majd levegővétel nélkül folytatta tovább: - El kell mesélned mindent. Mi történt, hogy történt. El sem hiszem, hogy végre együtt vagytok. 

- Ne olyan hangosan. - csitítottam. 

- Miért? 

Bezártam a szekrényem ajtaját, majd felé fordultam. Várakozva nézett rám, de én csak léptem párat elindulva a folyosón. Amikor utolért, vettem egy mély levegőt, és így feleltem: - Riley pár napig titokban akarja tartani. - mormoltam. 

- Ismétlem. Miért? - nézett rám. 

- Mert azt akarja, hogy Martin tőle tudja meg. - feleltem egyszerűen. 

- Ó. - bólintott: - És te rendben vagy ezzel? - kérdezte. 

- Nagyon nincs sok választásom. - kezdtem bele a magyarázatba: - De inkább várok még pár napot, mint hogy végig menjünk újra ezen a néhány hónapon. - tettem hozzá. 

- Igazad van. - értett egyet: - Legalább már tiéd a lány. - lökött vállon játékosan. 

Nem volt szándékos, de ennek említésére hatalmas vigyor húzódott az arcomra: - Igen, már az enyém. 

- Szóval, részleteket kérek! - kezdett el követelőzni, de mielőtt felelhettem volna, dörmögő léptek és egy kiáltás szakított félbe. 

- April! - mire hátra fordultam.

Martin arca jelent meg előttem, ahogy felénk sietett. Emily és én is megtoppantunk, hogy bevárjuk. Amikor megállt előttünk, egyik kezével a hajába túrt, ezzel kicsit összekócolva azt, majd így szólt: - Sziasztok. 

- Martin. Baj van? - kérdeztem, hiszen úgy sietett felénk, mintha élet halál kérdésben keresne. 

- Nincs. - rázta meg a fejét mosolyogva: - Ráérsz most? - kérdezte, hangja és tekintete is teli volt reménnyel. 

Emily-re néztem remélve, hogy ad nekem valami kiutat. Féltem, hogy ha kettesben maradok Martinnal, akkor elszólom magamat Riley-val kapcsolatban, viszont úgy tűnt Emily-t nem hatotta meg a dolog, mert vállat vonva így szólt: - Persze, hogy ráér. Nekem úgyis van egy kis dolgom. - majd rám kacsintott és elsétált. 

- Úgy tűnik ráérek. - mormoltam végül fáradtan. 

Válaszul csak mosolygott, és ezt követően ketten indultunk el a kijárat felé. Végül az udvar egyik fa padjánál kötöttünk ki, Martin intett, hogy foglaljak helyet, én pedig hezitálva pillantottam a padra, majd Martinra is. Volt egy sejtésem arról, hogy miről szeretne beszélni, ezért is igyekeztem minél tovább halasztani, de a sors néha kegyetlen. 

Vettem egy mély levegőt, majd helyet foglaltam Martin mellett, aki mostanra már a padon ült.

- Szóval? - néztem a mellettem ülő fiúra, aki kezeivel idegesen dobolt a térdein, miközben csak bámult maga elé, keresve a megfelelő szavakat: - Miről akartál beszélni? - kérdeztem.