Aztán jöttél...

35. fejezet

Sok ember hisz a sorsban. Azt mondják az útjai kifürkészhetetlenek és bármi is történik, az úgy van elrendelve. Nem számít, hogy éppen mit teszünk, miben változunk, minden meg van írva és úgy fog történni, ahogyan az el lett tervezve.

Én soha nem hittem benne. Soha nem bírtam ki szó nélkül, ha valaki a vele történteket úgy magyarázta, hogy a sors akarta így. Én mindig is abban hittem, hogy én magam vagyok a jövőm kovácsa és amit teszek, csakis az befolyásolja, hogy mi történik majd a későbbi életemben. 

Mégis mindazt, ami ebben a tanévben történt velem, egyszerűen nem vagyok képes máshogy magyarázni. Mindig is introvertált típus voltam, nehezen barátkoztam és nyíltam meg mások előtt, nehezemre estek olyan társasági szituációk, amik másoknak teljesen természetesek voltak. Eleinte sosem bántam, hiszem az egyetemig csak a sportra szerettem volna koncentrálni, viszont ahogy változtak a dolgok, úgy éreztem meg a fontosságát annak, ha a családomon kívül más is van az életemben, akire támaszkodhatok a boldog és a nehéz időkben is. 

Az apró változások soha nem okoztak gondot, viszont ellenkező esetben megrémültem. 

Egyre csak szorítottam a kezemben lévő telefonomat. a képernyője hol felvillant, hol elsötétedett, miközben nyomogattam az oldalán lévő gombot. Azt figyeltem, még mindig ott van-e, mert féltem hogy csak álmodom vagy oda képzelem. 

A jobb lábam folyamatosan dobogott, a sarkam csattanása a padlóhoz olyan volt, mintha csak egy zene ritmusára járna a lábam. Eljött az a pillanat, amire egész életemben vártam és az egyetlen érzelem, amit képes voltam jelenleg akár csak gondolatokba önteni, a félelem volt. 

Hiszen ezen az egy üzeneten múlott az jövőm. A terveim. A céljaim. 

Ha megnyitom, onnan nincs visszaút. 

Nem tudom majd vissza pörgetni az időt, mintha meg sem történt volna. 

Ahogy még egyszer benyomtam a telefonom oldalán lévő gombot és felvillant a képernyő, ismételten megjelent rajta az egyetemtől érkezett levél. 

Egy fáradt, félő sóhaj hagyta el a számat. Akár hányszor az üzenet fölé emeltem az ujjamat, készen arra, hogy rákattintsak, valami megállított. Egy belső hang, ami csakis negatív gondolatokat próbált a fejembe tömni, mintha nem félnék így is eléggé. 

De van olyan ember egyáltalán, aki nem ideges a jövőjét illetően? Aki nem fél attól, hogy az álmait egyetlen üzenet képes romokba dönteni? 

Ha van is olyan, most nagyon irigylem érte. 

A telefon képernyője elaludt, én pedig újból készültem megnyomni az oldalán lévő kis gombot, amikor kopogtak az ajtón. A transz, amiben benne voltam nem segített a nyugodt reakció kivitelezésében, így egy kisebb sikoly, majd pár mély lélegzet után voltam csak képes megszólalni: - Gyere be! 

Az ajtó lassan kinyílt, az apró résen pedig a barátnőm mosolygó arca lesett be: - Hé, mehetünk? - kérdezte, mire szabad kezemmel a homlokomhoz csaptam. 

- Ó, baszki. - morogtam.

Erre értetlenül összevonta a szemöldökét, majd belépett az ajtón és becsukta azt maga mögött, aztán az ágyhoz sétált és leült mellém: - Mi az? - kérdezte.

- Teljesen kiment a fejemből. - feleltem, ahogy egyre csak nőtt bennem a szégyenérzet. Nem csak gyáva ember vagyok, de még rossz társ is. 

- Semmi baj. - ejtett meg egy apró, megértő mosolyt. Egy pillanatig csak fürkésztem a tekintetét, nem hittem el, hogy nem bántja a dolog, viszont a jelek szerint tényleg minden rendben volt: - Készülődj és megyünk utána. Nem sietünk. - tette hozzá.