Aztán jöttél...

32. fejezet

April PoV. 

Kiara minden szó vagy jel nélkül, szinte berontott a szobánkba, majd sóhajtva dobta le magát Emily ágyának a szélére, aztán miután a feje szinte visszapattant az ágyról, így szólt: - Miért nincs egy normális srác sem ebben a suliban? 

Emily és én aggódva pillantottunk rá. Kiara nem az a fajta, aki ilyen kijelentéseket tesz: - Mi történt? - kérdezte Emily felkelve a székéről, majd tett pár lépést egyenesen az ágyáig, ahol helyet foglalt az éppen szenvedő Kiara mellett.

- Semmi. - felelte a lány. 

Erre már nekem kellett megráznom a fejemet: - Persze. Próbálj valami jobb magyarázatot, túl rég óta ismerünk ahhoz, hogy ezt elhiggyük. - szóltam, bár halkabb hangnemben, mint a többiek, hiszen Riley fejét az ölembe fektetve aludt éppen, és nem akartam felkelteni. Szerencsére nem zavarta meg a hangzavar.

- Igen, Ki. - folytatta Emily: - Te nem szoktál ilyeneket mondani. 

Kiara újból felsóhajtott, majd két kezével felnyomta magát az ágyon és így szólt: - Nem történt semmi. Csak nem értem, hogy amikor rám néznek és beszélnek velem, miért nem engem látnak? Miért csak a külsőmet veszik észre? 

Emily rám pillantott, mint aki próbálja összetenni a fejében a képkockákat, hogy valami értelmet is nyerjenek a történt, de őszintén nekem erre sem volt szükségem. Pontosan tudtam, hogy mit érez, bár mindketten kicsit más perspektívából közelítettük meg a dolgot. 

- Eddig soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólad. - jelentette ki Emily. 

Egy kicsit hezitált, mielőtt válaszolt: - Nem is érdekelt... - vett egy mély levegőt: - De aztán az elmúlt pár hétben néztem, hogy ti milyen közel vagytok egymáshoz és mennyire boldogok vagytok együtt... - nézett rám: - ...és ez egy kicsit elgondolkodtatott. Mert az eddigi kapcsolataid során soha nem láttalak ilyennek. Teljesen más a dinamikátok együtt, mint bárki mással. Fél szavakból, vagy egy pillantásból is megértitek, hogy a másiknak mire van szüksége. 

- És ez miért zaklatott fel téged? - kérdeztem végül, miután néhány percig masszív csend borult ránk, amit csak Riley halk szuszogása volt képes egy kicsit megzavarni.

- Nem erről van szó! - szinte csattant. 

- Pszt! - figyelmeztettem: - Ne keltsd fel. 

- Tényleg, vele mi van? - vonta össze a szemöldökét kíváncsian. 

Csak megráztam a fejemet, majd röviden így szóltam: - Hosszú napunk volt. - aztán hozzátettem: - Inkább te válaszolj. 

- Nem ti zavartok. - szólt ismételten, ezúttal sokkal nyugodtabb, halkabb hangnemben: - Csak minden, amit látok rajtatok elgondolkodtatott azon, hogy vajon nekem mikor lesz hasonlóban részem? 

Emily erre minden szó nélkül átkarolta, míg Kiara folytatta tovább: - Persze én is tudom, hogy nem igazán gondolkodtam ebben nagyon sokáig, de... 

- Szerintem ne agyald ezt túl. - felelte Emily: - Az, hogy eddig nem érdekeltek a kapcsolatok, nem jelenti, hogy ez örök életedre így lesz. Ha valami komolyra vágysz, akkor nem azzal kellene foglalkoznod, hogy mi volt eddig és most mi változott, hanem csak azt kell tenned, amit igazán szeretnél. 

- Egyetértek. - mosolyodtam el, majd Riley alvó alakja felé fordítottam a fejemet. Egyik kezem a tarkóján pihent, amire apró mintákat rajzolgattam az ujjammal: - Az utolsó ballövé után engem sem érdekelt senki, ezt te is tudod. Riley a semmiből jelent meg, amikor a legkevésbé számítottam rá és biztos vagyok benne, hogy veled is ez lesz. Csak tedd azt ami boldoggá tesz és amikor a egyáltalán nem várod, majd megjelenik a Rómeód. - tettem hozzá.