Aztán jöttél...

24. fejezet

- M-mi? - dadogtam, persze hallottam minden egyes szavát. 

April magabiztos pillantással nézett rám, mint aki pontosan tudja, hogy mit csinál velem. Kétségem nem volt afelől, hogy ez így is van: - Legyél a barátnőm. - ismételte meg: - Elegem van abból, hogy csak kerülgetjük egymást a csodára várva. Már régóta kedvellek, Riley. Nincs szükségem nagy gesztusokra, vagy még több kínlódásra ahhoz, hogy "rendbe hozd". Csak fogni akarom a kezedet, meg akarlak csókolni és azt akarom, hogy ha valaki rád néz és megkérdezi tőlem, hogy ki vagy mondhassam azt, hogy a barátnőm. Semmi mást nem szeretnék. - magyarázta. 

Az arcom égett, annyira zavarba jöttem. April reménykedő tekintettel nézett rám készen arra, hogy bármelyik pillanatban a nyakamba ugorhasson vagy megforduljon és elsétáljon: - Tudod, nem lett volna szükség erre a kis beszédre ahhoz, hogy igent mondjak. - feleltem végül mosolyogva.

- I-igen? - nézett rám elkerekedett szemekkel. 

- Igen. - erősítettem meg a válaszomat, mire a vártakhoz hűen előre vetette magát és két karját a nyakam köré, lábait pedig a derekam köré fonta, én pedig azonnal átkaroltam, miközben igyekeztem nem hátra borulni. 

Amint stabilan megálltunk ajkait rögtön az enyémnek tapasztotta. Már a legelső csókunknál azt hittem, hogy annál jobb sosem lehet. Hatalmasat tévedtem.

Az egész megmagyarázhatatlan volt. Lágy, mégis durva. Benne volt az elmúlt hónapok, napok minden fáradalma, a vágy és feszültség ami a levegőben vibrált, akárhányszor egy helyiségben tartózkodtunk.

Végül elhúzódott és homlokát az enyémnek támasztotta, én pedig lassan letettem őt a földre.

Szemét lehunyva tartotta, ezért hüvelykujjammal végigsimítottam az arcát, majd így szóltam: - Hé. Nézz rám.

- Nem. - mondta sietve.

Erre összevontam a szemöldökömet: - Miért nem? - kérdeztem félig nevetve, félig aggódva.

- Mert félek, hogy ha kinyitom, akkor felébredek és kiderül, hogy ez az egész csak egy álom volt. - magyarázta szemeit továbbra is lehunyva.

- Ígérem, hogy nem az. - mormoltam gyengéden, mire felsóhajtott, majd lassan kinyitotta a szemét: - Szia. - néztem rá mosolyogva.

- Szia. - nevetett fel, miközben egy árva könnycsepp folyt le az arcán.

Összeszorult a torkom a látványtól, hiszen tudtam, hogy ez az egész az én hibám. Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy soha többé nem szeretnék könnyeinek okozója lenni.

Lassan letöröltem azt az árva könnycseppet, majd egy újabb gyengéd csókot leheltem ajkára mielőtt magammal húztam és leültem a fűbe. April elém ült, hátát a mellkasomnak támasztotta, míg én két kezemmel átkaroltam a derekát és fejemet a vállába temettem.

- Miért cseréltél ma helyet Martinnal? - kérdezte megtörve a csendet.

- Hát... - sóhajtottam fel: - ...őszintén?

- Nem. Hazudj, légyszi. - nevetett fel fejét kicsit oldalra fordítva a fejét, hogy rám tudjon nézni.

Szórakozottan megpöcköltem az oldalát, mire nevetve megugrott, majd így feleltem: - Azt hittem, hogy a tegnapi után rám sem akarsz majd nézni, úgyhogy megadtam a lehetőséget Martinnak arra, hogy beszéljetek.

- Értem. - mormolta: - De akkor most már nem játszod többet a kerítőt, ugye? - tette hozzá.

- Soha többet. - ígértem, majd nyomtam egy puszit a fejére.