Aztán jöttél...

29. fejezet

- Tudod... - kezdtem: - Így bele gondolva, talán ez mégsem annyira jó ötlet.

- Miért nem? - kérdezte szórakozottan.

- Hát, nem készültem fel. - vágtam rá: - Ha tudtam volna, hogy ide jövünk, akkor felöltözök normálisan.

- Riley, nincs semmi baj a ruháiddal. - felelte enyhe bosszúsággal a hangjában.

- Tudom, de akkor sem szülőkkel való találkozáshoz öltöztem. - mondtam, miközben igyekeztem visszafogni az egyre csak növekvő idegességemet.

April felsóhajtott, majd kicsit oldalra fordult és megfogta a kezemet ezzel magára vonva a figyelmemet. Gyengéd tekintettel nézett rám, mégis látni lehetett benne az elszántságot és komolyságot, ami miatt tudtam, hogy amit most mondani fog, azt ő úgy is gondolja: - Gyönyörű vagy. - kezdte, és ennél nem is kellett több ahhoz, hogy zavarba jöjjek: - Nem az számít, hogy milyen ruhában vagy, a szüleimet sem ez fogja érdekelni. Felőlem lehetnél szakadt göncökben, akkor sem változna rólad a véleményem.

- Miért bánsz ilyen jól a szavakkal? - csak ennyit sikerült kinyögnöm, miközben próbáltam leplezni a zavartságomat, persze kevés sikerrel.

Válaszul csak elvigyorodott, aztán adott egy puszit és így szólt: - Bemegyünk végre? Mert szerintem a szüleim eléggé furcsállhatják, hogy már vagy 20 perce kint ülünk a kocsiban.

- Ó, tényleg. - mormoltam ráébredve arra, hogy igaza van, majd a ház felé fordultam, ahol a függöny mozgására lettem figyelmes. 

Vajon mióta figyelhetnek? 

Egész életemben mindig, minden kihívásra készen álltam ha versenyekről, iskolai kis előadásokról, vagy bármi olyanról volt szó, ami felkészülést igényel - akár a legapróbbat is. Nem szerettem a meglepetéseket, így mindig a legváratlanabbra is felkészültem.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, ameddig sikerült tartanom a szériát, ugyanis életemben először nem tudtam mire számíthatok. A tenyerem izzadt az idegességtől, az egyetlen ami a földön tartott April volt, ahogy megfogta a kezemet és megszorította azt, szavak nélkül biztosítva arról, hogy csak túlgondolom és minden rendben lesz.

Ahogy oda értünk April-ék házának ajtaja elé, vettem egy mély levegőt, ő pedig benyitott. A televízió és halk pisszegések voltak az egyetlen hangok, amik egy kis életet adtak az amúgy nagy háznak: - Megjöttünk! - kiáltotta el magát a barátnőm, miközben a kezemet továbbra is fogva húzott egy kicsit beljebb, mivel én leragadtam az ajtó küszöbén állva.

Alig telt el pár másodperc, mire egy középkorú nő jelent meg a folyosó végén, arcán hatalmas vigyorral lépdelt felénk, míg mögötte egy szintén középkorú, borostás arcú férfi ballagott: - Sziasztok. - mosolygott a nő, majd April-hez lépve átölelte őt, aki mostanra már elengedte a kezemet és viszonozta az ölelést.

- Végre. Azt hittem abban a kocsiban töltitek a délutánt. - szólalt meg a férfi mély, dörmögő hangján, bár a hangneméből érezhető volt a szórakozottság.

- Hagyd őket békén, Fred. - csapta mellkason Mrs. Thompson, miután kibontotta magát az ölelésből.

Az arcomra hamar pír kúszott, míg ott álltam tétlenül és figyeltem April családjának a játékos piszkálódását, ami mostanra már egy kisebb - bár egyáltalán nem komoly - szócsatává alakult át.

- Most mi rosszat mondtam? - kérdezte April apja.

- Piszkálod őket, aztán alig vannak itt két perce. - magyarázta, de látszott rajta, hogy a mondottakkal ellentétben szórakoztatta a megjegyzés.