Aztán jöttél...

12. fejezet

Ellentétben azzal amit reméltem, reggelre sem lettem megkönnyebbültebb, vagy kipihentebb. Az idegesség szinte már annyira a részemmé vált, hogy fel sem tűnt a folyamatos gyomorgörcs, ami normál esetben nehezítette volna a mindennapjaimat. 

Az ébresztőm hangos pityegésére keltem, amit csak nagy nehezen sikerült kinyomnom Lucy sajnálatára, aki hangosan mordult fel, miután végre elhallgatott a zavaró hang. Fáradt sóhajjal dőltem vissza az ágyba, majd két kezemmel végigsimítottam az arcomat remélve, hogy ezzel valamennyire sikerül kiűznöm a szemeimből az álmosságot. 

Oldalra fordítottam a fejemet, és néztem ahogy Lucy arcát a párnába temetve alszik vissza, majd lassan erőt véve magamon keltem ki az ágyból, és készülődtem a szokásos reggeli futásomhoz, ami az elmúlt pár napban elmaradt, pedig csak most kellett volna igazán komolyan vennem, elvégre lassan közeledik az első verseny, amelyen a BRH színeiben veszek majd részt. 

A kora reggeli hűvös levegő, a felkelő nap és a futás, ami ha csak egy pillanatra is, de képes elfeledtetni velem mindent, hatalmas energiával töltött fel. Végre volt egy kis idő, amíg újra éreztem, hogy a régi önmagam vagyok, és csak remélni tudtam, hogy mindez a nap további részére is meg tud maradni. 

Legalábbis bíztam benne. 

Az iskola folyosói a megszokottak szerint zsúfoltak voltak a szinte már üvöltő diákok tömkelegétől. Ahogy sétáltam a szekrényem felé, hogy az első órában szükségtelen felszereléseket bedobáljam számtalan ember ért hozzám, amitől nem kicsit rázott ki a hideg. Továbbra sem bírom a testi érintkezéseket, legalábbis idegenektől biztosan nem. 

- Riles! - karolta át a vállamat Martin, akinek az arcán feltűnő szinte fülig érő mosoly árulkodott a boldogságáról. 

Csak a fejemet ráztam rá. Már elértem azt a pontot ahol tudom, hogy felesleges lenne kijavítanom, úgysem érdekli: - Szia Martin. - köszöntem nyersen, miközben leráztam a vállamról a kezét. 

- Csodaszép reggelünk van, nem igaz? - nézett rám nagy szemekkel. 

- Ha te mondod. - nyögtem ki tudva, hogy pontosan mire céloz. 

Izgatottsága egy pillanatig sem engedett, egyszerűen csak mondta tovább: - Szóval, mi a terv? - kérdezte, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, így folytatta: - Vak randi? Vagy esetleg bezárjuk velem egy szobába, hogy ténylegesen tudjak vele beszélni? Vagy...

- Oké, most állj le. - szóltam közbe, mire érdeklődve kapta felém a fejét. 

- Igen? 

- Honnan szedsz ekkora baromságokat? - kérdeztem hitetlenkedve: - Komolyan. Kezdem azt érezni, hogy az öt éves unoka öcsém jobban tud csajozni, mint te. - szörnyülködtem el, és ebben a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy Martin abszurd ötletei voltak-e a baj vagy az, hogy megadtam neki a kezdő löketet ahhoz, hogy ilyenek pattanjanak ki a fejéből. 

A fejét hátra döntve sóhajtott fel, miközben a biológia terem felé vettük az irányt: - Nem tudom. - préselte ki a szavakat: - Csak...April annyira más. Jól akarom csinálni. 

- Érdekelne, hogy ha így csinálod jól, milyen az amikor rosszul csinálod? - horkantam fel, viszont nem hagytam időt a válaszra: - Inkább hagyd rám. - mormoltam. 

- Oké. - felelte megkönnyebbülten, majd egy rövidebb szünet után szólalt meg újból: - Miért gondoltad meg magad? - érkezett a kérdés váratlanul. 

Össze préseltem az ajkamat, keresve a megfelelő szavakat, de szerencsémre már csak pár lépésre voltunka biosz teremtől, így ahelyett hogy normális választ adtam volna, inkább csak makogtam valamit: - Hát, tudod... csak... - majd siető léptekkel az asztalhoz mentem, ahol April már ott ült, kezében egy könyvvel.