Aztán jöttél...

17. fejezet

- Riley, ébresztő! - sipított a fülembe Sarah.

- Hagyj. - emeltem fel a kezemet bosszúsan a fülemet dörzsölve, ami hangosan csengeni kezdett, majd hátat fordítottam a húgom várakozó alakjának és ismételten lehunytam a szemem.

Egy kis ideig nem történt semmi, ezért reméltem hogy idő közben kiment a szobámból, de aztán hallottam egy bosszús sóhajt, és a következő pillanatban Sarah lerántotta rólam a takarót.

- Mi a... - kaptam felé a fejem mérgesen.

- Kellj fel! - ismételte meg: - Mindjárt itt vannak a nagyiék. - tette hozzá.

- Hisz csak két nap múlva lesz karácsony. - jegyeztem meg elgondolkodva. A nagyiék soha nem jönnek korábban, mint szükséges.

- Tudom, de apáék úgy gondolták hogy jobb lesz, ha több ideig vannak nálunk, mivel veled nem fognak találkozni az ünnepek után egy jó darabig.

- Remek. - nyögtem fel fáradtan.

- Akkor felkelsz végre, vagy drasztikusabb dolgokhoz kell folyamodnom? - érdeklődött.

- Felkelek! - vágtam rá azonnal, mivel tudom, hogy mire képes a húgom ha valamit a fejébe vesz.

Magabiztosan elmosolyodott, majd az ajtó felé sétálva még így szólt: - Öt perced van.

Ma van az első nap, hogy itthon vagyok négy és fél hónap után először. Tegnap későn értem haza, így mindenkivel csak pár szót váltottam, majd fáradtan dőltem bele az ágyamba. Fogalmam sem volt arról, hogy egy ágy ennyire tud hiányozni, de valahogy mégis így lett annak ellenére, hogy soha nem okozott gondot, ha távol kellett lennem az otthonomtól.

Az iskolában töltött utolsó napom azzal telt, hogy kerültem mindenkit. 

Nem akartam beszélgetni, vagy hallgatni Martint, ahogy könyörög hogy segítsek neki. Legfőbbképpen pedig nem akartam szembe nézni April-el, mert mérges voltam rá. Persze, tudom hogy semmi jogom nincs arra hogy így legyen, mégsem tudok segíteni az érzésen. Nem akarnám magamat még mélyebbre ásni, mint most vagyok, és mivel April képes úgy olvasni engem mint valami könyvet, úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha lehetőséget sem adok neki rá.

Így a kollégiumi szobámba zárkózva, kikapcsolt telefonnal töltöttem a napot.

Miután gyorsan összekészülődtem, álmos szemekkel sétáltam le a lépcsőn. A családom többi tagja már az étkezőben ült, és halkan beszélgettek a reggeli felett. Érkezésemre mindhárman felém kapták a fejüket: - Jó reggelt. - mosolyogtam.

- Jó reggelt édesem. - viszonozta a mosolyomat anya.

- Reggelt bajnok. - érkezett az üdvözlés apától.

- Már azt hittem mennem kell egy vödör vízzel. - jegyezte meg a húgom, mire megborzongtam a gondolattól.

- Gyere ülj le és mesélj. - mutatott a székre anya.

Bólintva az asztalhoz léptem és leültem a húgom mellé: - Mit szeretnétek tudni? Mindent elmeséltem telefonban. - mondtam.

- Ugyan Riley, mindig csak az edzésekről beszélsz. - felelte Sarah.

Nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de aztán egy szót sem sikerült mondanom, hiszen igaza van. A telefonban sokszor igyekeztem kihagyni a beszélgetésből minden drámát és személyes témát, több okból is. Az egyik, hogy nem szeretek beszélni a személyes dolgaimról, a másik pedig hogy ha Sarah megtudná, hogy mi is folyik a háttérben, biztosan kitérne a hitéből.

- Mert azon kívül más nem történik. - feleltem végül, tekintetemet a tányéramra szegezve, ezzel próbáltam elkerülni a családom kíváncsi tekintetét.