Aztán jöttél...

16. fejezet

Több, mint két hónap telt el óta. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt életem legfárasztóbb, és leginkább küzdelmekkel teli két hónapja. Eleinte még csak próbáltam leküzdeni, félretenni minden April iránti érzésemet és arra koncentráltam, hogy segítsek Martinnak. Aztán ahogy telt az idő és egyre többet beszélgettem April-el, egyre inkább megismertem azt, hogy ki is ő valójában szépen lassan rájöttem arra, hogy mindez lehetetlen. 

Képtelen voltam nem azt érezni, amit éreztem, közben mégis képtelen voltam tenni valamit azért, hogy végre ne kelljen szenvednem, mert ez alatt a négy hónap alatt fogalmam sincs hogyan, de Martin és Rob közeli barátaimmá nőtték ki magukat. Olyan barátokká, amilyenekhez soha nem hittem, hogy szerencsém lesz. 

Azt pedig nem tehettem meg Martinnal, hogy hátba szúrom, így maradtam az eredeti tervnél, és hosszú heteken keresztül igyekeztem elérni April-nél azt, hogy adjon egy esélyt a fiúnak. 

- Talán fel kellene adnunk. - javasolta Rob Martinnak, miközben én egyetértően bólogattam, nem merve hozzáfűzni a belső gondolataimat. 

Mindhárman a kávézóban ültünk, ami mostanra már a mi körünkben is megszokottá vált, Martin pedig ahogy általában, most is azt panaszolta, hogy mennyire nem működik a terv, ugyanis April semennyivel sem fordít rá nagyobb figyelmet, mint ezelőtt. 

- Nem akarom feladni. Ő életem szerelme. - vágta rá, álmodozó tekintetétől felfordult a gyomorom. 

- Tudjuk. - sóhajtott fel Rob: - De mi van akkor, ha az övé nem te vagy? Ha csak egy kicsit is tetszenél neki, már biztosan lépett volna. 

- Nem biztos. - ellenkezett Martin: - Hiszen nem is biztos hogy tudja, hogy szeretem! - tette hozzá elgondolkodva. 

- Ez hülyeség. - szóltam közbe. 

- Miért lenne az? - vonta össze a szemöldökét kérdőn, bár tekintetében látni lehetett a felháborodást is.

- Még a vak is látja, hogy kedveled. 

- Nem kedvelem, szeretem. - javított ki. 

- Mégis hogyan szerethetnéd, amikor nem is ismered? - tettem fel a kérdést, miközben próbáltam visszafogni a bennem egyre jobban fellobbanó dühöt, hiszen Martin az ég világon semmit nem tud April-ről. 

- De ismerem. - makacskodott tovább karba tett kézzel. 

Rob érdeklődve figyelte kettőnk szóváltását, látszólag nem állt szándékában közbe szólni: - Nem, nem ismered. Te csak a képzetét ismered, mindazt amit elképzeltél a fejedben vele kapcsolatban, de igazából nem ismered. 

Erre elhallgatott. Úgy tűnt megértette mire gondolok. Legalábbis reméltem hogy így van, mert ha végre tovább lép, legalább egy gonddal kevesebb nyomja majd a vállamat. 

- De te ismered. - törte meg végül a csendet. 

- Fogjuk rá. - mormoltam, kerülve a szemkontaktust.  

- Akkor segíthetnél! - emelte fel a fejét boldogan, mint akinek most támadt a legjobb ötlete a világon. 

- Így is segítek. Mit akarsz még tőlem? - néztem rá bosszúsan. Ha egy dolgot megtanultam Martinnal kapcsolatban akkor az az, hogy ő csak akkor értékeli az erőfeszítéseket, ha eredményük is van. Mivel April eddig még csak felé sem pillantott, folyamatosan új ötletekkel drukkol elő, amik hadd ne mondjam hogy rosszabbnál-rosszabbak.

- Te ismered April-t, sokat beszélgetsz vele, barátok vagytok. Csak annyi kell, hogy elmondasz mindent, amit tudsz róla. - felelte vállat vonva.

Mielőtt válaszra nyithattam volna a számat, hogy elmondjam neki mekkora tévedésben él, April lépett az asztalhoz, majd becsusszant Martin mellé: - Sziasztok! - biccentett felénk, majd Martinra pillantott és elmosolyodott: - Mit csináltok?