Aztán jöttél...

23. fejezet

April PoV.

- Tűnés! - a szavak olyan nyersen hagyták el a számat, hogy én magam is meglepődtem. Riley az ajkába harapott, látszott rajta, hogy hezitál, ezért úgy döntöttem adok neki még egy kezdő löketet: - Menj innen! - szóltam, most már erélyesebben, mégis a hangom meg-megcsuklott közben.

Nyelt egy nagyot, majd beszédre nyitotta a száját, de végül egy hangot sem sikerült kiejtenie, ezért csak felállt, majd bólintott egyet, mint aki tudomásul vette, hogy mit is mondtam és hátra sem pillantva elsétált. 

Abban a pillanatban, hogy eltűnt a szemem elől szerettem volna utána menni, utána kiáltani, hogy álljon meg. Szerettem volna megölelni, és nem törődni azzal, amit mondott, mégsem tettem. Valami visszahúzott.

Most már minden világossá vált. Az, hogy miért próbált meg egyik napról a másikra összehozni valakivel, akiről tudta, hogy nem érdekel. Az, hogy időközönként miért vált távolságtartóbbá. Minél inkább bele gondoltam az elmúlt félév történéseibe, annál jobban észrevettem, hogy minden, az elmondottakra utal. 

Dühös voltam. 

Mérhetetlenül dühös.

A könnyek mostanra már patakokban folytak le az arcomon, nem tudtam, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy Riley-t elküldtem innen, de a lemenő nap arra engedett következtetni, hogy sok. Adtam még magamnak egy kis időt arra, hogy összeszedjem a gondolataimat, mielőtt visszaindultam a kollégiumba. Mindenki mosolygott rám, érdeklődtek a szünetem felől, nekem pedig nem volt más választásom, mint mosolyt erőltetni az arcomra és bájcsevegni a sok emberrel, miközben úgy teszek, mintha az ég világon semmi gondom nem lenne.

Csak egy újabb nap az életemben.

Amikor végre felértem a szobába, becsaptam magam mögött az ajtót, majd az ágyamra vetettem magamat. Emily az ágyán ült, kezében egy könyvvel. Az érkezésemre felkapta a tekintetét az oldalakról és így szólt: - Na hogy ment? - kérdezte. 

Válaszul csak még mélyebbre temettem a fejemet a párnámba. 

- Szóval nem jól. - állapította meg. Hallottam, ahogy mozgolódik egy kicsit, aztán néhányat lép, végül pedig az ágyam oldalának süppedésére lettem figyelmes. Ebből tudtam, hogy mostanra már mellettem ül: - Mi történt? - kérdezte.

A hasamról az oldalammra fordultam, fejemet a kezemen támasztva pihentettem: - Beszéltem Riley-val. - mormoltam kelletlenül. 

- És? - faggatózott tovább. 

- Ugye az nem volt titok, hogy próbált összehozni Martinnal az elmúlt pár hónapban... - kezdtem bele.

- Nem, az egyértelmű volt. - felelte könnyedén.

- Hát most már biztossá vált. - sóhajtottam fel. 

- Kicsit több részletet kérnék... - mormogta: - Hiszen ezt eddig is tudtuk. Min akadtál ki ennyire?

- Én azt hittem azért teszi, mert nincsenek érzései irántam és segíteni akar Martinnak, ami érthető is lett volna. - mondtam: - De mint ma kiderült, Riley már régóta tud az irántam való érzéseiről, és azzal próbált megszabadulni tőlük, hogy összehoz valaki mással. 

- Tényleg ennyire hülye? - akadt ki teljesen, szeme elkerekedett: - Ha akarod verek egy kis értelmet a fejébe! - tette hozzá azonnal, mint egy szuperhős, aki készen áll szembe nézni a gonosszal. 

- Nem kell. - kuncogtam a fejemet rázva.

Válaszul felsóhajtott, majd egy rövidebb szünet után ismét megtörte a ránk boruló csendet: - Mit mondtál neki?