Aztán jöttél...

31. fejezet

- Ugye tudod, hogy nem kell velem jönnöd? - kérdeztem April-től, ahogy hátra néztem rá a vállam felett. A látványtól akaratlanul is elnevettem magam. Az arca ki volt pirosodva, izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, a levegőért pedig szinte kapkodott, de annyira makacs volt, hogy nem akart megállni. 

- Mi? - nézett rám, mire megráztam a fejem, és lelassítottam.

- Értékelem, hogy minden reggel csatlakozol hozzám, és hidd el nem panaszkodom... - kezdtem bele újra, mostanra már megálltam, April pedig fellélegezve követte a példámat: - ...hiszen szeretek időt tölteni veled, de nem akarom, hogy túlterheld magad és a végén itt összeess nekem. - fejeztem be a gondolatot. 

- Jól vagyok. - fújta ki a levegőt: - Csak nem vagyok hozzászokva ehhez. - mutatott körbe a pályán a kezével. 

- Tudom, azért mondom, hogy nem kell miattam felkeled minden reggel. 

- Ki mondta, hogy miattad teszem? - nézett a szemembe. Tekintete játékosan csillogott, miközben összevonta a szemöldökét. 

Vannak pillanataim, amikor magabiztos vagyok, amikor úgy érzem, hogy semmi ne zökkenthet ki, nem hozhat zavarba. Természetesen, ez nem egy olyan pillanat volt. Persze tudtam a szavai mögött rejtőző valós szándékot, talán ez is lehetett annak az oka, hogy hirtelen elvörösödtem. 

Pedig úgy éreztem, kezdem megtanulni rendesen kezelni a zavarba ejtő helyzeteket, de mivel rólam van szó, őszintén meg sem lepődtem azon, hogy ez nem így van. Reméltem, hogy legalább az arcomról nem lehet leolvasni a gondolataimat. Régen egész jól ment mindezek rejtegetése, de amióta ide kerültem és megismertem April-t, úgy érzem, hogy a múltbéli énem teljesen felszívódott és képtelen akár csak egy apró, vékonyka falat is felhúzni ezek leplezésére. 

Persze az April ajkán jelen lévő szórakozott vigyor arról árulkodott, hogy ismételten nem sikerült, de csak azért, hogy legalább egy kis önbecslésemet megtartsam ahelyett, hogy rögtön feladtam volna, így feleltem: - N-nem kell mondani. Elég egyértelmű. - és talán ha nem dadogtam volna az elején, még hihető alakítás is lett volna. 

- Ó, igen? - lépett egyet felém. 

- I-igen. - motyogtam, bár ezzel az összes - az a kevés - önbizalmam is elszállt, April pedig még közelebb jött egészen addig míg csak néhány centiméter választott el bennünket egymástól.

- Túlságosan is magabiztosnak tűnsz. - felelte. 

- Az voltam. - nyögtem ki egy apró kis hazugságot, mire elmosolyodott, én pedig hirtelen nem bántam, hogy ennyire zavarba jövök nagyjából a semmitől. Az egész világ előtt hajlandó vagyok leégetni magamat, ha emiatt April ajkán megjelenik a mosoly. 

- Csak voltált?

Megköszörültem a torkomat, mielőtt válaszoltam: - Talán még az sem. - kuncogtam felfedve az igazat, ami nem is volt igazán titok: - Fogalmad sincs mit művelsz velem.

Kézfejét végig simította az arcomon, majd így szólt: - Akkor mondd el. Mit művelek veled, Riley? - halkan beszélt, szavai mégis erőteljesek voltak, tele érzelemmel, kíváncsisággal. Lehetetlen lett volna neki bármire is nemet mondani, mintha pusztán a hangjával képes lenne elvarázsolni és elérni, hogy megtegyek neki bármit, bár tudtam, hogy ehhez még mondania sem kell semmit. 

Elég a létezése. 

- Például... - ez alig hangzott úgy, mintha érteles szó lenne, úgyhogy összepréseltem az ajkamat, majd vettem egy mély levegőt és újra kezdtem: - Például az őrületbe kergetsz. Még soha nem találkoztam senkivel, aki fáradozás nélkül ledönti a falaimat és kizökkent a visszahúzódó, antiszociális énemből, miközben egyszerre ad nekem önbizalmat és mutatja meg a világnak egy olyan oldalát, amit talán magamtól soha nem akartam volna felfedezni.