Aztán jöttél...

2. fejezet

- Üdvözlök mindenkit az új tanév kezdetén. - lépett be a terembe egy idősebb, negyvenes évei körül járó nő, kezében egy nagy mappával: - Ha valaki nem ismerne, akkor bemutatkozom. Mrs. Hannigan vagyok, és én tanítom az irodalmat. - tette hozzá. 

Letette a mappát az asztalára, majd tekintete körbejárt a teremben lévőkön. Úgy tűnt, folytatná a mondanivalóját, amikor az ajtó hirtelen kinyílódott, és meglepetésemre Martin jelent meg a küszöbön: - Elnézést a késésért. - mosolygott a tanárnőre. 

- Á, Mr. Harris... - sóhajtott fel Mrs. Hannigan: - Azt hittem megbeszéltük, hogy az idei évtől legalább a pontos megérkezésre oda fog figyelni. 

- Legközelebb igyekezni fogok, tanárnő. - mentegetőzött.

- Ajánlom is. - szólt rá: - Foglaljon helyet. 

Martin szeme élesen kutatott szabad helyért, végül tekintete megállapodott rajtam, és vadul vigyorogni kezdett. Pechemre én voltam egyetlen, akinek nem volt padtársa, így rögtön elindult felém, és ledobta magát a mellettem levő üres székre: - Hát megint találkozunk. - vigyorgott. 

- Úgy néz ki. - mondtam halkan, majd a figyelmemet a tanárra fordítottam, remélve, hogy veszi az adást, és békén hagy. 

Nem így lett. 

- Tudod, én azt mondanám, hogy ez a sors keze. Az útjaink minden alkalommal keresztezik egymást  - kezdett bele.

Készültem valami odapörkölősebb válasszal, hátha azután majd békén hagy, de a tanár megelőzött: - Mr. Harris. Örülnék neki, ha rám koncentrálna az óra ideje alatt, nem pedig másra, még mielőtt büntetésben találja magát. 

- Na de tanárnő, ha kettesben szeretne tölteni velem egy kis időt, akkor csak egy szavába kerül, és a magáé vagyok. - vágta rá Martin hezitálás nélkül, mire az osztály többsége felnevetett, Mrs. Hannigan pedig szúrós pillantást küldött először neki, majd tekintete végig járta az osztályt.

Szinte azonnal csend lett. Úgy tűnik nem először fordult elő, hogy Martin ilyen kommenteket tesz, mert Mrs. Hannigan minden szívbaj nélkül folytatta tovább a mondanivalóját.

Szerencsére innentől az óra végéig nem mondott semmit, így végre sikerült odafigyelnem mindarra, amit a tanárnő mondott. 

Amikor megszólalt az óra végét jelző csengő, az elsők között távoztam a teremből, majd egyenesen az ebédlőbe mentem, és hálát adtam az égnek az ebédszünetért, mert már szinte kilyukadt a gyomrom az éhségtől. Vettem magamnak egy pizza szeletet, majd leültem az egyik üres asztalhoz, és enni kezdtem. Nem kellett sokat várnom arra, hogy Martin megjelenjen, és csak úgy mint a tanteremben, ledobja magát az egyik székre pontosan velem szemben. 

- Úgy érzem, nem kedvelsz. - kezdett bele. 

- Mi adta az ötletet? - kérdeztem szarkasztikusan, miközben érdeklődve összevontam a szemöldököm, mert kíváncsi voltam a válaszára, majd haraptam egyet a pizza szeletemből. 

- Megérzés. - vágta rá vigyorogva, mire a szememet forgattam: - Mondjuk nem értem miért, engem mindenki kedvel. - tette hozzá.

 - Vagy csak túl nagy az egód ahhoz, hogy észrevedd, ez nem így van? - kérdeztem nyersen.

- Á. Biztosan nem. - tekerte a fejét, majd kicsit előrébb dől és így folytatta: - Mesélj magadról. 

- Figyelj, bármit is akarsz tőlem, előre leszögezem, hogy el is felejtheted. - szakítottam félbe az ismerkedős tervét. 

- Ez a folyamatos elutasítás... - sóhajtott fel: - Sosem tudhatod. Lehet, hogy én vagyok a lelkitársad.

Vállat vontam: - Nem vagy a zsánerem.