Egy Másért

36. A visszafordíthatatlan

Magyar elgondolkodva sétál egy bizonyos személy, ország otthona felé. Valamiért mindenki Román családja beleegyezett, hogy ott csinálják a projektet. És mi igazolja idiotizmusát? Hogy ő is belement.

- Magyar! - Szakítja ki Románia hangja és keze, ami hirtelen megjelenik a fiú vállán, olyan erővel a gondolataiból, hogy csak úgy zuttyan. - Mi van? Eléggé megugrottál.

- Az, hogy KIBASZOTTUL megijesztettél! - Emeli fel a hangját Magyar. Már most felidegesítette.

- Megjött? - Érdeklődik bohókásan a magasabb.

- Igen, a kedvem, hogy itthagyjalak a picsába! - Morogja, és tüntetően tovább akar menni a másik háza bejáratától. A ház lakója, azonban megfogja a táskájánál fogva és nem engedi.

- Csak legyünk túl rajta. - Sóhajt egyet, miközben előveszi a kulcsát és kaput nyit. Előre engedi vendégét.

- Ki ne merd mondani! - Parancsolóan a másikra mutat, mert tudja, mit akar mondani. Meglepetésére nem hangzik el a szokásos; "Lányok előre!,, jelmondat. Kötve hiszi, hogy a gyerekes fenyegetésének hála. De akkor most mi van?

Életében másodszorra van a házban és ez is ugyanolyan kellemetlen, mint először, csak, most a család többi tagja is itt van. Moldova az emeleti korlát mögül leskelődik, kifürkészhetetlen tekintettel. A konyhából egyszer csak megjelenik egy felnőtt.

- Jó napot! - Köszön Magyar, miközben lábbal leveszi a cipőit.

- Szia! A nevem Nicoletta! Románia édesanyja! - Nyújt kezet a fiúnak.

- Magyarország. - Kezet ráznak. Erre megjelenik a szovjet emlékeket őrző apuka is. Ő nem köszön, de a vendég sem teszi ezt meg.

- Hol lesztek? - Érdeklődik az anyuka.

- A szobámba. - Mondja Románia és már lohol is fel az emeltre. Magyar egy fokkal lassabban követi.

- Tudtam! - Üdvözli őket Moldova, mint a regény végén rámutatna a gyilkosra.

- Mit? - Néz rá értetlenül a két fiú.

- Tudjátok ti! - Feleli a lány sértődötten. Erre a bátyja észbe kap. Odahajol a lányhoz és idegesen suttogja neki.

- Nem feküdtem le vele! - Morogja a fogai közül. - Egy projekt miatt van itt.

- Persze, persze! - Mondja felemelt kézzel, majd a mindentudó mosollyal bemegy a szobájába. A két idősebb bemegy a gimnazista szobájába. Magyar torkába azért keletkezik némi gombóc, az ismerős szobát látva.

- Elkezdhetjük? - Érdeklődik a magasabb, mire a szemkötős sóhajtva bólint.

Ahhoz képest, egész normálisa meg tudták oldani a feladatot. Nem volt vita, szócsata, egymás anyjára tett megjegyzés, sem vidám nevetgélés.

- Létezik? - Kérdezi Románia, miután lerakta a tollat. - Végeztünk és még mindketten élünk?

- Úgy látszik. - Rakja le Magyar szintén a tollát. Egy ideig hallgatnak.

- Gondolkodtál az ajánlaton? - Teszi fel végre Románia a feszültséget okozó kérdést.

- Most komolyan; miért kellek neked úgy? - Kérdezi reményvesztetten. Tehetne mást, nem állítja, hogy nem. Ennél kedvezőbb "munkát" úgy se találna, hogy valamennyire titokban is tudja tartani az egészet.

- Már mondtam. - Mondja Románia, remélve, hogy kikerülheti a válaszadást.

- A gyűlöleten kívül van más is... ? - Próbál minél többet kihúzni a magasabból.