Egy Másért

40. Ketten egyedül

Észak Korea az elmúlt napokban eléggé megnyugodott. A szülei tudják hol van, beleegyezett, hogy elmondják. Azonban nem akart senkivel találkozni Kínán kívül, akinek a társaságát meglepően jól tűri. Nem beszélnek sokat, a csönd néha elviselhetetlen, ezért ki szokott menni egy kicsit levegőzni a közeli erdőbe. Az erdő egy hegyen van, de nem érződik. Az utak szinte vízszintesek, főleg egy nagy emelkedő után. Van egy szép vízesés a hegyen, ami felett egy híd ível át. Azon nem szokott átmenni a tériszonya miatt.

Ma, ezen a hídon vett észre valakit, akire nem számított. A híd szélén ül, lábai a mély felé lógnak, karját a korlát alsó lécének támasztja. A személy fehér haja rögtön gyanús, mivel nem mindenki rendelkezik ilyen szín tiszta, festetlen fehér hajjal. A másik árulkodó jel a fülhallgató. Fehér haj, fülhallgató. Még Japánnak is elment volna.

Mikor azonban a kék szemek szembe fordulnak valakivel, a személy kiléte eltéveszthetetlen.

A két iker egy ideig szemezik egymással. Egyikük sem akar igazán beszélni a másikkal, de mégis éreznek egy belső késztetést, hogy valahogy kapcsolatba kerülhessenek egymással. Dél nagy levegőt vesz. Felkel és ráérősen odasétál. Észak arra számít, hogy testvére megáll előtte, szótlanul nézik egymást, vagy egyszerűen elsétál mellette.

- Hiányoztál. - Öleli meg Dél az idősebbet. Testvére egy kusza másodpercig nem mozdul, aztán gondolkodás nélkül visszaöleli. Kellemes melegség önti el a szívét. Dél nem haragszik rá.

- Én... - Próbál mondani valamit North. - ...sajnálom. Elborult az agyam, és- Nem. Inkább hagyjuk. A lényeg, hogy restelem magam, amiért megijesztettelek. Meg Japánt is.

- Miért nem jöttél haza? - Elengedi testvérét, hogy egymás szemébe nézhessenek.

- Szégyelltem magam. - Von vállat Észak, mintha semmi sem lett volna. - Meg nem tudtam volna a szemedbe nézni, a történtek után.

- Megértem. - Ezután kínos csend telepedik rájuk. Nem tudnak mit mondani, hiába van tele az agyuk szavakkal, ha nem merik kimondani.

- Hogyhogy itt? - Érdeklődik Észak.

- Gondoltam kijövök. - Von most a fiatalabb vállat. - Elegem lett egy kicsit a mindig mosolygásból, meg a sok aranyosságból. Itt pedig nem gyakorol rám Japán nyomást.

- Hát nem legjobb testvér-barik vagytok? - Teszi fel a kérdést, ami beugrott neki.

- Attól még egészséges egy kis magány. - Dél elhallgat, hogy kicsit hallja a nyugodt erdőt. A fák lombjai között siseg a szél, néhány madár csiripel a közelben, de ez mind nem zavarja.

- Akkor zavarok? - Bizonytalanul ejti ki a szavakat Észak.

- Nem. - Rázza meg Dél a fejét. - Én zavarlak téged?

- Miért zavarnál? - Teszi fel a költői kérdést. Testvére arcát nézi a reakciót kutatva rajta. A halványpiros ajkak megremegnek, mintha nyílni akarnának, de végül csukva maradnak. A szinte tökéletes orr lyukai a levegő beszívásakor jobban kitágulnak az átlagosnál. A legfeltűnőbb azonban az égszínkék szemek felett szomorúan leboruló szemhéj, és a szemtükör különös, tompa, szinte ott sem lévő csillogása. Szomorú pillantás.

- Tényleg egyedül akartam, lenni. Azonban jó téged újra látni. - Újra megöleli testvérét. Aztán eszébe jut egy különös gondolat, ami mosolyt csal az arcára. Egy régi poén az. Valaki egyszer csak azt mondta: - Legyünk ketten egyedül! - Mondja is ki a különösen össze nem illő szavakat, amik mégis megférnek egymás mellett.

- Végül is. Miért ne? - Egyezik bele Észak.

Megindulnak hát, csendben. Dél vezetésével át a hídon. North Korea lábai ugyan kicsit remegnek és vérében is megemelkedik az adrenalin, azonban eszébe sem jut lenézni. Testvére hátát nézi. Az egyszerű fehér póló szinte összeolvad az ugyanilyen színű hajjal. Mikor átérnek a túloldalra nem is gondol rá, hogy fog visszamenni.