Egy Másért

5. Elfelejtett múlt

Németország, reggel ordítozásra ébred. Felismeri mostohaapja mély, erőteljes hangját, és Belarussia magas, szintén erőteljes hangját. Ez van ha két vezéregyéniség egymásnak feszül. Párnáit a fejére szorítja, de ez nem segít kiszűrni a hangzavart. Nincs mit tenni, fel kell kelni. Az órájára néz. Még csak reggel hét óra van. Nagyot sóhajt. Lemegy a nappaliba, ahonnan Russia éppen kilép az utcára. Ukrajna és Kazahsztán még reggelizik. Apja a konyhába issza kávéját. Az apa-lánya páros pedig a nappali közepén vitatkozik.

- Akkor sem mehetsz Finnországhoz! - Ordítja a férfi.

- Ezt már megbeszéltük!-Ordítja vissza a lánya. Pár másodpercig némán néznek egymásra, aztán a fiatalabb bevágva a durcást indul meg az iskolába. - Ezt még lerendezzük!-Néz utoljára vissza, aztán bevágja az ajtót.

- Legyen! - Kiált utána apja. Aztán észre veszi Németet. - Jó reggelt! - Mondja kedvesen és normális hangon. Hirtelen egy pillanat alatt másik ország lett.

- Önnek is, jó reggelt. - Köszön szokatlanul a fiú. Valamiért nem tudja tegezni a férfit. Néha még saját apját sem. Ez ilyen berögzülés nála. A két eddig reggeliző fiú is elköszön és kilépve a bejárati ajtón indulnak el az iskolába.

- Te mikortól mehetsz suliba? - Kérdezi USSR, miközben ő leül reggelizni az asztalhoz.

- Az első kontroll után megmondja az orvos. - Ül le szintén enni Német. Apja helyfoglalásával mindhárman nekiállnak közösen étkezni. Német nem is tudja mikor evett utoljára a szüleivel. Talán öt éves lehetett. - Addig itthon segítek apának?-Kérdezi a magasabbat.

- Igen. - Mondja egyszerre a két férfi, hiába nem Third Reichnak szólt a kérdés. Szovjet fél nyolckor elindul munkába.

Nyolckor Németország beveszi a gyógyszereit, aztán apa-fia programként rendet raknak és kitakarítanak a lakásban. Felosztják a munkát. Német a kevésbé megterhelő fizikai munkákat csinálja, amíg apja a többit. Ebédként megesznek egy-egy szendvicset. Third Reich örül egy kicsit az irodai munka mentes életnek. Itthon vezeti a háztartást, amíg fia állapota nem javul annyira, hogy magára lehessen hagyni. Délután még bedob egy mosást, aztán élvezi a televízió által nyújtott műsorokat.

Németországnak sikerül még egy stóc ruhát szétválogatnia. Aztán érezni kezdi a nikotin hiányát. Valamit tennie kell. A könyvei között kezd el keresgélni. Megkapta már az iskolás könyveit, ezért nekiáll átvizsgálni őket. A tanulás mindig is valamiféle pótlék volt az életében. Az üres űrt töltötte ki a szívében. A szeretetet, amit soha nem kapott meg senkitől, a játék helyetti szórakozást. A regények a munkából való kikapcsolódást. Könnyebb papírmunkákat végzett el apja számára, de semmiért nem csinálná újra.

Ahogy olvassa a történelemkönyvet, feleszmél valamire: Nem emlékszik, hogy tanult volna az első világháborúról. Nagyapja meséire tisztán emlékszik, de az elmúlt 4 év tananyagára kevésbé. A tanárai arcát nem tudja felidézni, voltak barátai, de kicsodák....? Ismeri Igazából az orosz testvérek személyiségét....? Hiába kutat az emlékeibe, csak halvány emlékfoszlányokat talál a ketté szakadt életéből. Mintha az orvos mondta volna, hogy nem fog rögtön mindenre emlékezni. Azért eléggé zavarja, na meg aggasztja a dolog.

Lassan megérzi nikotin éhségét. Evvel egy időben a testében lévő két személyiség egymásnak feszül. Szinte már hallja is a két civakodó hangot. Hiába szeretne rendet rakni nincs hozzá energiája. Az agya elködösödik. A földre ereszkedik és karjaival átkarolja a lábait. A teste tudata ellenére cselekszik. Csak bámul ki a fejéből. Nem képes felfogni mi történik. A külvilági ingerek elkezdenek tompulni. A testében zajló vita pedig szép lassan kirajzolódik előtte. Elkezdi jobban hallani a párbeszédeket. Tudja, hogy ott van és zajlik, de agyáig nem jut el az információ, hogy miről. Az agya hirtelen kikapcsol. Mint ájultnak, erjed el a teste.