I'm straight, but I like HIM |Taegi ff.|🔞✅

3. évad 11. rész

  -Barátod van Yoongi. Mit csinálsz másnak az ágyában?-szólalt meg Tae hirtelen, amitől ijedten összerezzentem. Ezek szerint meghallotta a halk nyekkenésemet, amivel berepültem a fekhelyére.

  -Bocsánat.-motyogtam elvörösödve és sietősen hernyómozgásban próbáltam kikecmeregni a takarók rám csavarodó béklyójából.-Honnan tudod, hogy barátom van?

  -Mit keresel itt?-kérdeztük teljesen egyszerre. Ez után kínos csend következett, amit kihasználva Tae elnyomta a fém ablakpárkányon a csikket, majd teljes testével behúzódott a már kinti levegő szintjére hűlt szobába.

  -Se-Semmit...-mondtam végleges búcsút a matracnak, mely eddig ragaszkodóan szívott magába.

  -Ühüm...-nyalta meg az alsó ajkát és lassú, kimért lépésekkel egyre beljebb lépdelt a privát szférámba. Olyan volt, mintha a mellkasomra valaki ráállt volna a 44es bakancsával, mert hogy sok levegő nem jutott a szervezetembe az biztos.-Ühümmm...-hümmögött tovább már teljesen előttem állva, mire muszáj volt pár(sok) lépést hátrálnom, amíg a a hátam hozzá nem simult a most oly' hidegnek ható ajtónak.

  Mostmár muszáj volt felnéznem a fiatalabb Kimre, hiszen a karjait a fejem mellett megtámasztotta, ezzel elzárva a menekülő útvonalakat. A lélegzete végigsimította az arcom, ahogy az elnyílt ajkai közül kiáramlott. Minden idegszálammal arra kellett koncentrálnom, hogy a tekintetem még véletlenül se tévedjen lentibb, jóval veszélyesebb területekre a szeménél.

  -Szóval, ha jól értelmezem sétálgattál sétálgattál, minden különösebb cél nélkül és hopp egyszercsak az ágyamban kötöttél ki?-vonta fel a szemöldökét egy idegesítően magabiztos mosoly kíséretében.

  -I-Igen... Vagyis hát nem teljesen...-néztem ki kínosan oldalra, mintha a homályból bárki is a segítségemre siethetne. Jahh, max a démonok.

  -Mmm...?

  -Semmi extra... Volt egy álmom és le akartam ellenőrizni, hogy biztos álom volt-e...-böktem ki végül az igazat, mivel tudtam, hogy a mellébeszéléssel ebben a helyzetben sehova nem fogunk jutni.

  -Milyen álom?-csapott le Tae egyből a témára. Egy pillanatra mintha idegesség szikájra villant volna az íriszeiben, de lehet csak a fény űzött velem csalfa játékot.

  -Ott voltál Nam szobájában... Ennyi.-vontam válllat.

  -A közlében sem jártam, hidd el.-lökte el magát túl hirtelen az ajtótól, sőt még egy métert el is hátrált.-Menj.-köpte még oda a válla felett.
  -Várj honnan tudtad, hogy van barátom?-álltam a sarkamra, hiszen az ő tudásszomját kielégítettük, nem viszont még nem sikerükt választ adnia.

  -Csicseregeték a madarak.-dobta le magát a matracra és nyakig felhúzta a takaróját, ezzel jelezve, hogy nekem tűnés van a szobájából, mert ő már pihenni szeretne.

  -Ja, a Namjoon nevű óriás veréb.-mormogtam csak magamnak, miközben már hagytam el a helyiséget, de Tae halk nevetése még így is eljutott hozzám.

  "Még mindig imádom a nevetését..." ismertem be magamnak kínosan.

  Másnap reggel, vagy lehet inkább délelőtt beavattam Namot minden velem történtbe, ő pedig elmesélte, hogy Tae miképp érkezett haza a kis kiruccanásáról.

  Azaz egyszercsak éjfél környékén beállított, mintha mi sem történt volna és egyetlen szót nem hajlandó arról szólni, hogy mit csinált a távollétében. Pedig próbálták kiszedni belőle órákon keresztül.

  Utána minden visszatért a 'régi kerékvágásba', azzal a kivétellel, hogy Jooniéknál laktam és nem tudtam elfelejteni azt a menta illatot, amit akkor éreztem. Mivel vele éltem könnyű volt észrevennem, hogy Tae megváltozott: alig beszélt valakivel, sosem mosolygott, sötét komorság lengte körül bármerre jár, ami a másik hangulatát is erősen befolyásolta a negatív irányba. A suliban egyszer sem ment oda senkihez, általában egy sarokban ácsorgott teljesen élet untan. Ez elején még néhány csaj bepróbálkozott nála, de aztán ők is feladták, mert ha a fiú nem ignorálta őket teljesen, akkor kaptak néhány morgást.

  Hyunjin... Hyunjin nem győzött bocsánatot kérni az apjával történtekért, ezért minden egyes alkalommal mégha akaratlanul is, azonban felfrissítette bennem az elfeledni kívánt emléket. Kezdett egyre jobban idegesíteni, hogy folyton ott van körülöttem, hogy minden kívánságomat nagy szemekkel lesi, hogy egyszerűen tökéletes barát. Csak egyszerűen nem nekem, hiszen az, akivel álmodtam, akire elalvás előtt gondoltam telibeszarta a létezésem mindenegyes rezdülését.

  Megint ezen a problémán gondolkozva sétáltam ki a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, amikor az egyik szobából rohadt nagy koppanás szűrődött ki, mire furcsálkodva felkaptam a fejem. A következő elfojtott kiáltás Tae szobája felől érkezett. Hirtelenjében a fantáziadús agyam mindenféle betörővel való dulakodást vetített elém, ezért futólépésben téptem fel az ajtót és örömmel konstratáltam, hogy betolakodónak nyoma sincs, viszont rosszhírként a magas fiú állt zihálva az íróasztala mellett.

  Már messziről látszott rajta, hogy az idegei pattanásig feszültek, szóval nem lenne ajánlatos megszólítani. Mintha ezt akarta volna bizonyítani Tae mindkét kezével teljes erőből belevert az asztallapba, ami megnyikordult a hirtelen terhelés alatt. Valószínűleg nem vette észre az érkezésem, hiszen akkor biztosan visszafogta volna magát, így azonban páholyból néztem végig, ahol frusztráltan a hajába túr, majd ütések újabb sorozatát zúdítja arra a szerencsétlen bútorra.

  Percek után, mikor úgy tűnt valamivel nyugodtabb állapotba került lihegve elhátrált és fordulás közben pillantotta meg a betolakodót aka engem. Abban a rövid időben, míg mindketten csak némán bámultunk egymásra Taehyung egy eddig ismeretlen énét fedeztem fel. A szeme könnyes volt, az íriszei pedig egy darabokban heverő lelket tükröztek. Olyan volt, mintha a szilánkok segítségért könyörögnének, de a hangjuk mégsem jut el senkihez. Az apró horzsolásokkal borított ujjai még mindiv remegtek, már nem az idegességtől vagy a haragtól, hanem a fiú a meggyötörtsége miatt nem tudta már szabályozni a testét.

  -Tae...?-nyögtem ki és tettem egy bátortalan lépést felé. Nem reagált semmit, úgy megint közelítettem. Ez így ment addig, amíg már teljesen előtte nem álltam. Éreztem a remegését, amit mindenképpen csillapítani akartam, ezért óvatosan köréfontam volna a karjaimat, ha nem állít meg.

  -Nem félsz?-kérdezte nagyon halkan, szinte már csak tátogva. A tekintete a kezei és az arcom között ugrált.

  -Nem.-jelentettem ki.-Nem vagy szörnyeteg, Tae!-azzal átöleltem a derekát és olyan szorosan húztam magamhoz, hogy a mellkasához passzítozott fülemmel hallottam a heveseb kalapáló szívét.

  -Sajnálom...-ölelt át ő is, miközben a mostmár síró arcát a hajamba temette. Egészen addig álltunk így, én a Kim hátát simogatva, amíg a zokogása alább nem hagyott. Akkor viszont eltolt magától, egy pillanat alatt végigmérte a számat, majd az ajkait az enyémre illesztette.