-Hyunjin biztos jó hatással van rád? - figyeltem fel a szünetben egy idő után Jisung hangjára, s a kérdése egy hatalmas sóhajt váltott ki belőlem. -Nem voltál ilyen elveszett sose. De amióta Hyunjin a képben van... - sóhajtott fel ő is. - Mindegy. Inkább kimegyek a mosdóba. - kelt fel mellőlem, majd rögtön az ajtó felé indult.
Tudtam, hogy Jisungnak igaza van, hiszen Hyunjin mellett tényleg megváltoztam. Egyre többször gondolkoztam el a tanórák alatt, nem figyeltem, késtem, lógtam az órákról, s még egy napot is kihagytam az iskolából. Ám ezek miatt Hyunjint egy másodpercre sem tudtam hibáztatni, hiszen ő nem tehetett semmiről. Mindent én követtem el, s mindenről én tehettem. Ahogyan arról is, hogy az előző órán, s még most, a szünetben is csak és kizárólag Hyunjin körül jártak a gondolataim. Ennek oka pedig az volt, hogy a kijelentésével, miszerint pontosan ugyanazt érzem amit ő, teljesen megfogott. Nem tudtam, sőt képtelen voltam arra, hogy másra gondoljak. Csak ezen járt az eszem, s így Jisungot igaz, hogy akaratlanul, de többször is figyelmen kívül hagytam. Emiatt pedig amint magamra hagyott, rettenetesen nagy bűntudatom lett.
Sajnálom, Jisung. Kérlek, ne haragudj rám...
-Nem bánod, ha leülök melléd? - jött mellőlem a kérdés, viszont az illető nem várta meg a válaszomat. Leült mellém, én pedig ez ellen semmit sem tehettem.
Na, már csak te hiányoztál... Tényleg ide kellett jönnöd, hogy még jobban ronts a helyzeten?
Yejun jelenlétének ahogyan eddig, úgy most sem örültem. Nem akartam látni, sőt még csak a hangját sem akartam hallani. Beszélni pedig végképp nem akartam vele. Legszívesebben egyedül maradtam volna Jisung távolléte alatt, viszont Yejun miatt erre nem volt lehetőségem. Kihasználta, s élt ezzel az alkalommal, így Jisung távozása után rögtön átült mellém. Amint pedig ezt megtette, én attól a perctől kezdve már a szabadulásomat vártam. Yejunt ismerve viszont tudtam, hogy ez nem fog olyan hamar megtörténni.
-Mit akarsz? - kérdeztem sóhajtva.
-Gondoltam megbeszélhetnénk, hogy mikor ülünk össze megcsinálni azt a házi dolgozatot. - jelentette ki, ami miatt egyre nyomasztóbbá vált számomra a jelenléte.
Mikor csengetnek már be? És Hyunjin miért nincs itt velem? Attól még, hogy nincs több órája, a szünetben még igazán itt lehetne...
Hyunjin nélkül most teljesen tehetetlennek éreztem magam. A jelenléte mindig bátorított, s meg is nyugtatott. Mellette szembe tudtam szállni Yejunnal, viszont nélküle valamiért én erre képtelen voltam. Gyengének, s kevésnek éreztem magam. Emiatt pedig egyre jobban tartottam attól, hogy Yejun messzire fog menni, hiszen most nem volt itt senki, aki megakadályozhatta volna őt bármiben is.
-Majd... megcsináljuk. - válaszoltam bátortalanul, s alig hallhatóan.
-Minél előbb megszeretném csinálni.
Én is sok mindent szeretnék. Például magam mellett tudni Hyunjint. Ezt pedig a lehető leghamarabb szeretném. Úgy... Most rögtön.
-Megmondtam, hogy majd megcsináljuk. - jelentettem ki újra, majd abban a pillanatban felkeltem a székről, s amilyen gyorsan csak tudtam, megkerültem a padunkat.
Ám abban a pillanatban Yejun is felpattant, s mikor egyenesen az ajtó felé indultam, ő rögtön megragadta a karomat, ami miatt a pánik egyből kiült az arcomra. A szívverésem gyorsulni kezdett, s az érintése miatt még a gyomrom is görcsbe rándult. A tekintetemet pedig nyugtatásként egyből körbevezettem a teremben. Ám ez nem sokat segített a helyzetemen. A teremben, ugyanis senki sem foglalkozott velünk. Mindenki beszélgetett, vagy éppen a telefonján nézett valamit. Emiatt pedig csak remélni tudtam, hogy Yejun nem fogja kihasználni ezt az alkalmat is.
BẠN ĐANG ĐỌC
Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ
FanfictionAz emberek néhány érzelmet megjátszanak, és ezt akár egy nap többször is megteszik. Hamis mosoly mögé bújnak, hogy azt mutassák minden rendben van. Megjátsszák az érdeklődést azért, hogy a másikat ne bántsák meg, és még szomorúságot is színlelnek az...