Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|59| - Hyunjin-kártya

A testnevelés óra hátralévő része borzalmasan telt. Jeongin szavai miatt nem tudtam figyelni, s minél többet gondoltam a történtekre, annál idegesebb lettem. Ráadásul emellett még csalódott, s szomorú is voltam, ami miatt idővel a szemeim elkezdtek lassan könnyekkel telni. Az idegességem miatt pedig egyszer igaz, hogy akaratlanul, de indulatosabban válaszoltam Minhonak, ami miatt ő onnantól kezdve inkább többet már nem is szólt hozzám.

Az idegességemet, s azzal együtt minden mást is pedig hiába akartam egész végig Jeonginra fogni, ezt én mégsem tudtam megtenni. Nem tudtam őt hibáztatni a történtekért, ugyanis nem rá haragudtam, hanem magamra, amiért nem vettem komolyan a szavait még az öltözőben. Tudtam, hogy mindent én rontottam el, s emiatt csak és kizárólag magamat tudtam okolni.

Az óra végén az öltözőben, pedig minden csak rosszabb lett. Érezni lehetett Jeongin és a köztem lévő nagyobb feszültséget, ami miatt mind a négyen szótlanul öltöztünk vissza az egyenruháinkba. Mikor pedig Jeongin elkészült, szó nélkül indult meg egyedül az ajtó felé, ami miatt Jisung értetlenül nézett utána.

-Nem értem, hogy mégis mi a baja... - sóhajtott fel Jisung. - Amennyit hallottam... Te tényleg szereted.

-De Sung, ez nem elég. - szólalt meg halkan Minho. - Ha Jeongin nem szereti viszont, akkor mindegy, hogy Hyunjin mit érez iránta.

-Kösz. - morogtam. - Ettől most sokkal jobban érzem magam. - jelentettem ki, miközben az egyik vállamra vettem a táskámat.

Mondjuk tényleg igaza van. Hiszen, ha nem szeret, akkor tényleg mindegy, hogy mit érzek iránta. De a helyzet az, hogy Jeongin akkor is érez valamit irántam. Ezt pedig ő maga mondta.

De, mint nemrég kiderült, amit érez az nem elég erős ahhoz, hogy szerelem legyen. Hiszen annyira mégsem szeret, hogy össze is jöjjön velem...

-Ah, de ez olyan szomorú. - szólalt meg ismét Jisung.

-Sajnos ez van... - sóhajtottam fel, amint ezt kimondtam.

-És most mit fogsz csinálni? - kérdezte tőlem Minho.

-Most? - kérdeztem vissza. - Felmegyek a terembe és... Csak leszek. - vázoltam fel a tervem. - Mivel Jeongin csak így itt hagyott, nyilván nem akar látni engem. - sütöttem le a szemeimet. - És gondolom így beszélni sem akarna velem... - tettem hozzá halkabban.

Vajon vagyok neked azért annyira fontos, hogy a történtek után magadtól felkeress? Egyáltalán hiányoznék neked valamennyire is akkor, ha egy bizonyos ideig nem lennék melletted?

Úgy éreztem, hogy én mindent megtettem Jeonginért, amit eddig csak tudtam. Amióta közel kerültem hozzá próbálkoztam nála, s küzdöttem érte. Most viszont úgy éreztem, hogy eljött annak az ideje, hogy forduljon a kocka. Tudni akartam, hogy valójában mennyit, s mit is jelentek a számára, így elhatároztam, hogy nem fogom felkeresni. Azt akartam, hogy most ő tegye meg az első lépést, így bármennyire is szerettem volna látni még a történtek után is, én tényleg nem mentem le az osztályához. Ráadásul ekkor még az álkapcsolat sem érdekelt, ahogyan az sem, hogy bizonyítanunk kell. Egyedül Jeongin következő lépése érdekelt, ami viszont nem igazán akart megtörténni.

Tudtam, hogy Jeongin a harmadik szünetben tanulni akart, így teljesen megértettem azt, hogy akkor miért nem keresett. Viszont mikor már lement a negyedik szünet is, s eljött az ebédszünet, teljesen bizonytalanná váltam. Emiatt pedig már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ő tényleg keresni fog.

Még csak egy üzenetet sem kaptam. Lehet, hogy most tényleg nem kíváncsi rám, s nem is akar látni?

Vagy talán Jeongin azért nem keres, mert a távollétem miatt megkönnyebbült, s lehet, hogy még boldogabb is nélkülem?