Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|68| - Több, mint jó

Hyunjin az ölelésével végül tényleg elérte azt, hogy nem csak ő, de még én is megnyugodjak. A karjai között ráadásul úgy éreztem, mintha minden gondunk elillant volna. S, bár igaz, hogy leírhatatlanul jól esett az ölelése, egy idő után mégis kezdtem magam kellemetlenül érezni amiatt, hogy az utcán lévő emberek folyamatosan csak minket kerülgettek. Így a hosszas ölelésének fájó szívvel, de végül én vetettem véget.

-Ha tehetném, egésznap csak ölelgetnélek. - jelentette ki Hyunjin, miután elengedtük egymást. -Boldoggá tesz. Az ölelésed, és te is. És... - kezdte el keresni a szavakat, viszont végül nem fejezte be azt, amit mondani akart.

-Egy idő után már biztosan unalmas lenne. - mosolyodtam el zavartan, miközben a forgalmas főútra néztem.

-Ne beszélj már butaságokat, Innie. Sosem unnálak meg.

Hyunjin kijelentése után képtelen voltam arra, hogy abbahagyjam a mosolygást, így az arcomon lévő mosoly szinte levakarhatatlanná vált. A szavai miatt pedig még a szívem is gyorsabban kezdett el verni a megszokottnál.

Boldog voltam, s a boldogságom oka Hyunjin volt. A tény, miszerint ő már a párom, pedig még mindig hihetetlennek tűnt. Ez volt az első kapcsolatom, s igaz, hogy nem tudtam, hogy végül mi fog kisülni belőle, de éreztem, sőt, biztos voltam abban, hogy egy vele eltöltött percet sem fogok megbánni.

-Gyere, menjünk lejjebb a buszmegállóhoz. Minjae itt nem fog tudni megállni. - fogta meg hirtelen a kezem.

Amint a keze az enyémhez ért, s az ujjaink összefonódtak, akaratlanul egy aprót szorítottam a kezén, ami miatt Hyunjin mosolyogva tette meg az első lépést a közeli buszmegálló felé, ahová én mindenféle ellenkezés nélkül, szótlanul követtem. Ám amint odaértünk, hatalmas erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy ne öleljem meg, s ne kezdeményezzek egy újabb hosszantartó ölelést, hiszen legszívesebben tényleg ezt tettem volna. Hyunjint akartam ölelni. Ráadásul ezt újra és újra meg akartam tenni. Emiatt pedig beláttam, hogy tényleg igaza lehet.

Tényleg butaságot mondtam. Hiszen... én sem tudnám megunni az ölelésed.

-Azt hittem, hogy félni fogok. - szólaltam meg halkan. - Mármint így kapcsolatban. - tettem egyértelművé. – De... Egyáltalán nem félek. – vallottam be egy halvány mosollyal az arcomon. – Hiszen veled vagyok. Így mégis mitől kellene félnem? – kérdeztem, bár inkább magamtól, mint tőle.

Mondjuk a parkban ez nem így tűnt... De azt leszámítva tényleg nem félek. Hiszen ugyanúgy viselkedünk, mint eddig. Az egyetlen változás az az, hogy a kapcsolatunk most már hivatalos.

Vagy talán azért tűnik így, mert még nagyon az elején vagyunk? Lehet, hogy a kapcsolatunk idővel sokkal többről fog szólni?

-Van, hogy valami ijesztőnek tűnik, de végül rájövünk arra, hogy valójában nem is az. – karolt át Hyunjin a derekamnál, egy halvány mosoly kíséretében.

-Remélem, hogy ez így lesz a szüleiddel is. – nevettem fel kínosan, ami miatt ő egyből nevetni kezdett.

-Megértem a félelmed, hiszen néha még én is félek tőlük. - mondta még mindig nevetve. – De majd együtt biztosan leküzdjük ezt. - vált halkabbá.

És, ha nem? Mi van, ha végül ők fognak leküzdeni minket, s a kapcsolatunkat ahelyett, hogy mi küzdenénk le a szülei okozta félelmet?

Teljesen elgondolkoztam azon, hogy milyen végződése lehetne annak, ha Hyunjin szülei megtudják rólunk az igazat. Emiatt pedig rengeteg opció zajlott le bennem, s mivel jelenleg nem tudtam elképzelni azt, hogy pozitívan állnának a kapcsolatunkhoz, így természetesen mindegyik opció rossz lett volna a számunkra. Ám hiába gondoltam rosszabbnál rosszabb végződésekre, mikor Hyunjin ígérete az eszembe jutott, én már rögtön meg is nyugodtam. Hiszen azt ígérte, hogy bármi is történik, ő nem fog elhagyni. Én pedig hittem neki, s csak remélni tudtam, hogy tényleg együtt maradunk. Még akkor is, ha végül nagy árat kell fizetnünk érte.