Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|49| - Rémálom

Jieunnel Hyunjin ajtaja előtt a lehető leghalkabban próbáltunk meg beszélni, ugyanis nem akartuk, hogy Hyunjin rájöjjön arra, hogy hallottuk őt. Ám én hirtelen mégis akaratlanul felemeltem a hangom, s emiatt Hyunjin nem sokkal később ajtót is nyitott.

-Minden oké, Jeongin? - kérdezett rá Hyunjin, de én csak egy kisebb habozás után válaszoltam.

-Túlzás lenne, hogy minden rendben, de... Nagyjából igen. Azt hiszem. - válaszoltam halkabban.

-Valami mégis lehet, hiszen hallottam, hogy... - kezdte el, viszont nem hagytam, hogy végig mondja.

-Felejtsd el. - vágtam a szavába. - Bemehetnék?

Hyunjin, a kérdésem után egyből elállt az ajtóból, s miután utat engedett nekem, én rögtön megindultam. A szobájába viszont csak egyedül én mentem be, ugyanis Hyunjin nem jött utánam. Jieunnel maradt a folyosón, s még az ajtót is rám csukta. Ezzel pedig egy darabig nem is foglalkoztam. Egy apró sóhajtás kíséretében léptem a bőröndömhöz, s miközben elraktam a kezemben lévő ruháimat a törülközővel együtt, csak arra gondoltam, hogy legalább nem kell magyarázkodnom, s még egy kis ideig egyedül is lehetek. Elhatároztam, hogy folytatom a tanulást, így miután elpakoltam, Hyunjin ágya felé indultam, amin még mindig ott hevert a történelem könyvem. Viszont mielőtt azt a kezembe vettem volna, hirtelen eszembe jutott, hogy miről is beszélgettem Jieunnel Hyunjin szobájának az ajtaja előtt.

Ugye nem az a téma? Jieun, ugye nem mondtál neki semmit?

Megijedtem, hogy Jieun elmondta Hyunjinnak azt, hogy hallottuk őt, ahogyan azt is, hogy gondolkodni szeretnék az érzéseimen. Emiatt pedig nem csak a szívverésem lett gyorsabb, hanem még én is. A lehető leggyorsabban indultam meg az ajtó felé, s miután kinyitottam az ajtót, rögtön tagadni kezdtem mindent, amint csak lehetett.

-Nem igaz semmi. Nem mondtam semmit, és nem is érzek semmit. Ne hallgass rá. - néztem a végén Hyunjinra.

-Jeongin, én már tényleg kezdek aggódni érted. - szólalt meg Hyunjin.

-Épp arról van szó, hogy hazamegyek Minjaevel. - mesélte halkan Jieun. - Mondtam Hyunjinnak, hogy mire felkeltek itt leszek. Ennyi történt. - mosolyodott el.

-Talán tudnom kellene valamiről? - kérdezte Hyunjin.

Nekem teljesen elment az eszem. Most már tényleg magyarázkodnom kell majd...

Egy pár másodpercig még szótlanul és tanácstalanul álltam az ajtóban, s miután lesütöttem a szemeimet gyorsan hátra léptem egyet, majd rögtön vissza is csuktam az ajtót. Fogalmam sem volt arról, hogy mit mondjak Hyunjinnak, s mivel nem akartam beavatni, ahogyan magyarázkodni sem, így nem volt jobb ötletem. Magukra hagytam, bár legszívesebben még a házat is elhagytam volna. S, mivel erre nem volt lehetőségem, így a történelem könyvembe akartam menekülni, s csak reméltem, hogy Hyunjin a kíváncsiskodás helyett inkább hagyni fogja azt, hogy tanuljak. Viszont sajnos ez nem így történt.

-Innie. - lépett be hirtelen Hyunjin az ajtón, ami miatt a tekintetem rögtön rémülté vált.

-T-tanulnom kell. - mondtam ki nehezen, miután ismét az ágyához értem.

-Nem érdekel. - jelentette ki, ami miatt egyből ránéztem.

Azt hittem, hogy érdekelni fog...

-Egyre furcsábban viselkedsz. Mi a baj? - kérdezte, miközben felém indult.

Gyerünk, Jeongin... Találj ki valami hihetőt.