Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|98| - Hallgass el!

Hyunjin egy rövidebb idő eltelte után ismét önmaga lett. S bár továbbra is finomkodott, amint megbizonyosodott arról, hogy tényleg szabad utat kapott már sokkal bátrabb lett. Vele ellentétben én viszont ezt már nem mondhattam el magamról, mivel a bátorságom hamar elszállt. Ettől függetlenül nem hátráltam meg. Nem léptem vissza. Haladni akartam, s Hyunjin még nálam is gyorsabban, hiszen egy rövidebbnek tűnő idő után engem már meg is szabadított a felsőmtől, minek eredményeként olyan szégyenlős lettem, hogy elképzelni sem tudtam, hogy mégis hogyan fogunk ennél többet tenni, mikor én a legszívesebben már most eltűntem volna a szemei elől. Hyunjin viszont nem hagyta, hogy sokáig így érezzek. Lassítani próbált, s csak arra törekedett, hogy a lehető leglassabban jussunk egyről a kettőre. S bár igaz, hogy ez nem mindig sikerült neki, de ettől még ugyanolyan élményt nyújtott, mintha minden óhajom és sóhajom leste volna. Azonban ekkor még nem mentünk messzire. Olyan messzire nem, hogy ne lehessen visszafordulni. Hyunjin pedig erre még a figyelmem is felhívta, mikor pontosan tudta, hogy eszem ágában sincs megállni, hiszen ezt nemcsak kijelentettem, hanem már éreztettem is.

-Most szólj, ha meg akarsz állni. - nézett mélyen a szemeimbe. - Most szólj, vagy... hallgass mindörökre. - mosolyodott el, majd amint egy apró csókban részesített ismét rám nézett, ám a tekintete most sokkal komolyabb volt. - Komolyan mondom. Ha most tovább megyünk, akkor a meghátráláshoz minimum az fog kelleni, hogy leszakadjon a plafon.

-Azért az jobb lenne, ha fent maradna. - mosolyodtam el, miközben elképzelésem sem volt arról, hogy Hyunjin mégis hogy bír viccelődni, mikor én lassan a világomat sem tudtam.

Mivel esélyem lett volna menekülni, de annak még csak egy kis jelét sem mutattam, így Hyunjin konkrét válasz nélkül folytatott mindent azzal, amit megszakított a már tényleg túlzásba vitt figyelmessége, s óvatossága végett. Így végül nem kellett sokat várnom arra, hogy az ajkait újra az enyémeken érezhessem. Ezután pedig megtettük a következő lépést azáltal, hogy Hyunjin az egyik kezét egyre lejjebb és lejjebb vezette, minek köszönhetően nemcsak új élményekben részesített, hanem rá is döbbentett arra, hogy ezek után mégis miért lenne képtelenség megállni. Hiszen minden, amit iránta éreztem felerősödött. Egyre jobban akartam őt. Olyannyira, hogy az óvatossága okozta kínzó lassúsága már az őrületbe kergetett. Türelmetlenebb lettem. Gyorsítani akartam, de ezt kijelenteni eszem ágában sem volt, mert Hyunjin tehetett bármit, én attól azt még élveztem. Idővel pedig ráébresztett arra, hogy ez még semmi sem volt ahhoz képest, ami a következő percekben várt ránk. Főleg miután akaratlanul mégis sürgetni kezdtem, minek eredményeként Hyunjin már képtelen volt a fimomkodásra. S mivel ettől függetlenül óvatos maradt, így én ezt még csak egy kicsit sem bántam. Hiszen vigyázott rám. Most, mindig és minden körülmények között.

***

Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi volt az idő. Sőt, mintha az inkább megállt volna, s nem haladott volna előre. Mintha megragadtunk volna egy pillanatban, méghozzá egy olyanban, ami valamiért nem eresztett minket. Egy örökkévalósággal ért fel, de közben mégis túl rövid volt ahhoz, hogy az lehessen. Viszont amikor újra találkozott a tekintetünk, Hyunjin szemeiben mindig megláttam azt, ami folyton elveszett, mikor elnéztem róla. Szerettem őt. Túlságosan is ahhoz, hogy a tekintetében ne a jövőmet lássam. És hiába éreztem ezt ezelőtt is, most valósággá vált mindaz, amit én valaha is reméltem az élettől.

-Csak, hogy tudd. A történtek után már semmit sem ellenezhetsz. Tudom, hogy... élvezted. - kezdett el piszkálódni Hyunjin miután egy apró puszit nyomott a homlokomra.

-Persze, csak nyugodtan. Még véletlenül se hagyd, hogy elmúljon a zavarom. - nyöszörögtem, miközben a takaróra szorítottam.

A köztünk történtek miatt a zavarom csillapíthatatlan volt. Ahányszor visszagondoltam rá, a szívem hevesen vert, s az arcom úgy égett, mint ahogyan eddig még soha. Kínosan éreztem magam és erre még a kijelentése is rátett, minek hallatán legszívesebben már tényleg köddé váltam volna. Azonban ezt nem tehettem meg, de valójában nem is akartam volna megtenni. Nem bántam meg egy percét sem még akkor sem, ha ettől csak bátortalanul tudtam a szemeibe nézni. Viszont a takarót a kijelentése után olyannyira húztam magamra, hogy a fejem se látszódhasson ki, ezzel utalva arra, hogy most milyen kényelmetlenül is érzem magam. Ettől függetlenül a takaró alá kerülve is ugyanúgy öleltem magamhoz, mint ahogyan eddig is. Ám most viszont már úgy bújtam hozzá, mintha attól féltem volna, hogy bármelyik pillanatban elragadhatnának tőle.