Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|60| - Kedvellek

[ J e o n g i n - s z e m s z ö g e ]

Hyunjint ölelve a szívem csordultig telt boldogsággal. Az, hogy újra mellettem volt, pedig teljesen megnyugtatott, s emellett még meg is könnyebbültem. Legszívesebben órákra a karjaiban maradtam volna, viszont tudtam, hogy erre nincs lehetőségem. Az ajtó nyitódásának a hangja pedig még rögtön pánikba is ejtett, s ettől még a szívem is hevesebben kezdett el verni.

Nem akartam, hogy így lássanak minket, ahogyan azt sem, hogy durvább megjegyzéseket kapjunk. Nem tudtam, hogy milyenek Hyunjin osztálytársai, így a lehető leghamarabb szabadulni akartam a karjai közül, viszont ő pont, hogy az ellenkezőjét akarta. Hyunjin nem akart elengedni, így nem tehettem mást, mint tovább ölelni őt, mintha mi sem történt volna. Ám eközben én folyamatosan csak abban reménykedtem, hogy nem lesz ebből semmi baj, s senki nem fogja szóvá tenni az ölelkezésünket.

-Szerencsétek van. - hallottam meg Minho hangját, ami miatt már nem zavartattam tovább magam. Egy halvány mosollyal az arcomon öleltem tovább Hyunjint, aki viszont az ölelkezésünk közben a most érkező fiúhoz szólt.

-Tényleg szerencsém van. - jelentette ki Hyunjin. - Már azt hittem, hogy elveszítem. - folytatta, ami miatt az arcom színe rögtön változni kezdett.

Hyunjin kijelentése igaz, hogy zavarba hozott, de emellett mégis keletkezett bennem egy szörnyű érzés is, ami miatt a szívem pillanatok alatt össze is szorult. Ezt, pedig az elvesztésének gondolata váltotta ki, hiszen én is ettől féltem az elmúlt órákban. Ráadásul amíg külön voltunk még azt is megbántam, hogy visszautasítottam hiszen, ha belementem volna a kapcsolatba, akkor minden a legnagyobb rendben lett volna, s semmilyen probléma nem adódott volna köztünk. De én mégis megtettem, s az én hibámból órákig távol maradtunk egymástól, mert a történtek után én nemhogy felkeresni, de még csak a szemei elé se mertem kerülni.

-Ne haragudj amiért csak most jöttem. - szólaltam meg halkan. - Eddig nem mertem ezt megtenni. Én is azt hittem, hogy nem akarsz látni, ahogyan azt is, hogy haragszol rám a történtek miatt. Most is csak azért vettem erre a bátorságot, mert még az ebédet is képes lettél volna kihagyni.

-De Innie... Megmondtam már, hogy rád sosem tudnék haragudni. - jelentette ki, ami miatt még szorosabban öleltem tovább, s már szinte bújtam hozzá. - Sőt, igazából én egész végig magamat okoltam a történtek miatt.

-De te nem is tehetsz semmiről. - váltam halkabbá, majd egy nagyobbat sóhajtottam. - Én utasítottalak vissza végül. És én rettenetesen sajnálom, hogy ezt tettem.

-Együtt vagy külön... Mindegy. Csak maradj velem.

-Csak akkor, ha... - kezdtem el, majd habozni kezdtem. - Te is velem maradsz. - fejeztem be, miközben a szívem majd' kiugrott a helyéről.

Minho ezek után kijelentette, hogy ő inkább kimegy, hogy mi nyugodtan tudjunk beszélgetni. S, miután meghallottuk az ajtó nyitódásának hangját, végül pedig a csukódását, Hyunjin finoman meghátráltatott. A tekintetünk találkozása után én szinte rögtön elvesztem a gyönyörű szemeiben, viszont nem sokkal később én mégis megszakítottam a kialakult szemkontaktust. Ugyanis miközben Hyunjin az egyik kezével egy aprót simított az arcomon, lassan lehunytam a szemeimet.

-Ezek szerint... - kezdte el halkan. - Sokáig itt leszünk egymásnak.

Hyunjin, pedig azután nem sokkal, hogy ezt kimondta, az ajkait az enyémekre helyezte, ami miatt a szívem ismét őrült kalapálásba kezdett. Hyunjin szinte kínzó lassúsággal kezdte el csókolni az ajkaimat, s miután a kezemet a tarkójára vezettem, rögtön egy lassabb csókba hívott, amit én rögtön viszonoztam is. A lassú csókot viszont Hyunjin hamar egy gyorsabbra váltotta, s idővel már úgy csókoltuk egymást, mintha ezt soha többé nem tehetnénk meg. Ám ez a pillanat hamar véget ért Hyunjin által.