Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|87| - Levél az iskolától

A szobám közepén állva a vártnál sokkal hosszabb időre ragadtunk egymás karjai között, s emiatt az elengedés idővel már még nehezebbé vált. Egyikünk sem akart véget vetni ennek a pillanatnak. Nem akartuk elengedni egymást még akkor sem, ha tudtuk, hogy hiába is szeretnénk, nem tölthetjük a nap hátralévő részét egymás karjai között. S mivel Hyunjin ölelése amellett, hogy melegséggel töltötte el a szívem még meg is nyugtatott, így én továbbra is hagytam, hogy addig öleljen, ameddig csak akar. Ezt pedig bármeddig hagytam volna. Percekig és még órákig is. Azonban Hyunjin velem ellentétben nem gyengült el ennyire. Idővel elengedett, s abban a pillanatban a meghátrálása okozta fájdalom késként hatolt a szívembe. Ám hiába is váltunk el egymástól, a kezeink egymás derekán maradtak, a köztünk lévő távolságon pedig így még most sem változtattunk. Továbbra is közel maradtunk egymáshoz, ráadásul Hyunjin nem sokkal később a tekintetét az ajkaimra vezette, ami csak egyet jelenthetett. Mégpedig azt, hogy még nem volt itt az ideje annak, hogy hosszabb időre elengedjük egymást. Ezt pedig tényleg jól gondoltam, ugyanis másodperceken belül Hyunjin már közeledni is kezdett az ajkaimhoz. Én viszont hiába vártam lehunyt szemmel az ajkaink találkozását, meglepő módon valamiért ez mégsem akart bekövetkezni.

-Párodként gondolkodás nélkül megcsókolnálak. - szólalt meg Hyunjin, miközben az egyik kezével gyengéden megérintette az arcomat. - Barátodként megkockáztatnám a csókot, de... - kezdte el keresni a szavakat, s eközben már a szemeimet is felnyitottam. - Egy senkiként mégis hogyan tehetném meg? - kérdezte már sokkal halkabban, utalva a nemrég elhangzottakra.

-Jinnie, ne már. Én azt nem gondoltam komolyan. - sütöttem le zavartan a szemeim. - Tudod, hogy szeretlek.

Hyunjin a vallomásom után egyből szótlanná vált. Ettől függetlenül nem tétlenkedett. Válasz helyett az arcomon lévő kezét lassan az állam alá csúsztatta, s amint óvatosan megdöntötte a fejem a tekintetünk találkozása érdekében, már halkan meg is szólalt.

-Hogy mondtad? - kérdezett vissza váratlanul egy kisebb habozás után. Ám hiába vallottam be újra, hogy szeretem, ő továbbra is csak játszotta az értetlent. - Még most sem hallottam tisztán. - nézett mélyen a szemeimbe, s ekkor már az arcom színe is változni kezdett.

-Ha azt mondom, csókolj meg... Azt meghallod? - kérdeztem egy halvány mosollyal az arcomon.

A kérdésem hallatán Hyunjin arcára rögtön egy nagyobb mosoly került, ami egyértelműen jelezte, hogy valójában mindvégig hallott. Ezt pedig hiába is sejtettem, én akkor sem értettem a szórakozásának okát. Ám válaszokat nem kereshettem sokáig, hiszen Hyunjin nem hagyott több időt semmire, így a gondolkodásra sem. Az ajkait pillanatok alatt helyezte az enyémekre, minek következtében már csak vele, s az ajkaival tudtam foglalkozni. Gyengédebb csókjának köszönhetően pedig még arról is megfeledkeztem, hogy bármikor benyithattak a szobámba. Ez viszont szerencsére nem történt meg, így a rövidebb ideig tartó csók után nyugodt szívvel öleltem ismét magamhoz.

-Igazad volt, Hyunjin. - szólaltam meg halkan, miközben úgy bújtam hozzá, mintha az életem múlt volna rajta. - Tényleg szeretetrohamot kaptam. - mosolyodtam el a kijelentésem közben.

-Azt látom. Meg érzem is. - nevetett fel, majd egy kisebb habozás után ismét megszólalt. - És ne aggódj, mindent hallottam. Én is szeretlek. - vallotta be, minek következtében az arcomon lévő mosoly már levakarhatatlanná is vált. - Viszont ideje lenne kimennünk, mert a végén gyanakodni kezdenek. Bár igazából még nincs okuk rá. - gondolkozott el a végén, miközben megpróbált finoman eltolni magától.

-Ne. Várj még. - álltam ellent rögtön. - Csak még egy kicsit. - öleltem szorosabban, hogy még véletlenül se tudjon elengedni.

-Most már biztos, hogy nekem van a világon a legaranyosabb párom.