Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|99| - Az őrület határán

Idővel úgy tűnt, hogy Hyunjin részéről a feszültség csillapodni kezdett, de ezzel együtt valami fel is erősödött. Mégpedig a kétségbeesés, amit a szülei és a közte lévő kapcsolat véglegesnek látszódó megromlása okozott. Ekkorra már nem érdekelte az, hogy milyen körülmények között találtak ránk, sem pedig az, hogy miket vágott hozzá az anyukája. Egyedül csak arra tudott gondolni, hogy most tényleg elveszítette őket, s talán már nem is kaphatja vissza a szüleit. Ennek gondolata miatt a könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán, s ekkor már nem törekedett arra, hogy minél hamarabb összepakolja a holmiját. Hyunjin teljesen összetört, én pedig sajnos semmit sem tehettem érte, hiszen egy ilyen helyzetben mit sem ért az egymás iránt érzett szerelmünk. Nem volt kisegítve velem, s az őt nyugtatni próbáló szavaimmal, de ez érthető volt.

-Nem bírom felfogni ezt... - szólalt meg valamennyivel azután, hogy elmondta mennyire fáj neki a szülei viselkedése. – Tudom, hogy holnap mindenképpen elmentünk volna. Tudom, hogy ha ma nem is, holnap vagy holnapután ugyanez megtörtént volna, de... - akadt el, de nem törekedett arra, hogy folytassa, így inkább leültem mellé az ágyra, s miután a kezem az arcára helyeztem óvatosan magam felé fordítottam a fejét, majd a szabad kezemmel letöröltem az arcáról az újabb, nemrég útnak induló könnycseppet.

A szívem szakadt meg Hyunjinért. Ahogyan őt, úgy engem is elszomorított a szülei reakciója. Ekkor elképzelni sem tudtuk, hogy mégis hogyan, s milyen áron fog lezárulni ez a szörnyű helyzet. Viszont míg Hyunjin teljesen elvesztette a reményt, addig én megpróbáltam hinni egy ennél jobb végződésben. Azonban tudtam, hogy amíg én ebben a házban tartózkodom, addig esélyük sem lesz megbeszélni a történteket. Ennek tudata miatt pedig jobbnak láttam, ha tényleg elmegyek még akkor is, ha nem állt szándékomban magára hagyni őt ebben a feszült légkörben. S mivel már volt hova mennünk, így bátran keltem volna útra egyedül, ha tudom, ez a kulcsa a helyzet rendezésének.

-Figyel, Hyunjin. Maradj itt velük és beszéljétek meg ezt. Én pedig felhívom Chant a kulcs miatt és holnap találkozunk.

Hyunjin a kijelentésem hallatán viszont még jobban kétségbeesett. Nem akarta, hogy elmenjek, s ezt nemcsak szavakkal erősítette meg, hanem azzal is, hogy egyből magához ölelt.

-Nem adom meg nekik ezt az örömöt. – makacskodott tovább a szüleivel szemben, minek hallatán egy apró sóhaj kíséretében lehunytam a szemeimet. – Bármibe belemennék most, de ebbe az egybe nem. Belőled nem engedek.

-Nem azt mondtam, hogy elhagylak. – értetlenkedtem, de Hyunjin hiába tudta ezt, akkor sem engedett.

Hyunjinnak nagyobb szüksége volt rám, mint ahogyan én azt hittem. Ettől függetlenül nem tartottam jó ötletnek a maradásom, mert nem szerettem volna tovább hergelni a szüleit. Pontosan tudtam, hogy a kialakult helyzet legnagyobb részéért csak és kizárólag én tehettem. S bár a szülei szerinti rossz döntéseket nem én, hanem Hyunjin hozta meg, akkor is én voltam az oka mindennek. Tényleg szükségét éreztem a távozásomnak, de a végső búcsú örömét én sem adtam volna meg nekik. Hiába voltak idegesek, s hiába fajult el egyre jobban köztük a veszekedés, mindketten jól tudtuk, hogy ez közel sem volt elég ahhoz, hogy közénk álljanak. Próbálkozni viszont akkor is tovább próbálkoztak. Hiszen Hyunjin szobájának az ajtaja váratlanul kinyílt, s most az apukája folytatta azt, amit az anyukája befejezett. Ráadásul úgy, hogy Hyunjin továbbra is szorosan tartott magánál, s esze ágában sem volt elengedni. Én pedig hagytam, hogy a közelemben maradjon, s öleljen mindaddig, ameddig csak szeretne még akkor is, ha ennek már szemtanúja is volt.

-Mi az, hogy elmentek? – kérdezte a férfi meglepően nyugodt hangnemben, de Hyunjin nem válaszolt, nekem pedig eszem ágában sem volt megszólalni. – Hyunjin, kérlek, ne csinálj meggondolatlanságot. Már így is...