Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|55| - Óracsere

Hyunjin miután az ajkait az enyémekre helyezte, rögtön megszűnt minden körülöttem. Egyedül ő létezett a számomra, s semmi mással nem tudtam foglalkozni. Az elején lassan csókoltuk egymás ajkait, s míg én eközben a kezeimet a nyaka köré fontam, addig ő egyre szorosabban tartott magánál. Mikor pedig egy lassabb csókot kezdeményezett, s én azt viszonoztam, rögtön megéreztem, hogy a derekamnál lévő kezeivel megszorította a felsőm anyagát. A tette miatt pedig igaz, hogy akaratlanul, de belemosolyogtam a csókba.

-Menjünk. - váltam el tőle egy kis idő múlva, viszont Hyunjin válasz helyett ismét megcsókolt.

-Csak még egy kicsit. - szólalt meg alig hallhatóan két csók között, majd újra az ajkaimra helyezte az övéit.

Hyunjint teljesen hidegen hagyta az, hogy órára kellene mennünk, s ahelyett, hogy meghátrált volna tőlem, inkább egy gyorsabb csókba hívott. A tette miatt pedig én képtelen lettem arra, hogy elváljak tőle. A szívem egyre gyorsabban kezdett el verni, s a fejem annyira elködösült a csókja miatt, hogy eszem ágában sem volt véget vetni ennek a pillanatnak. Innentől kezdve pedig mindenről megfeledkezve hagytam, hogy Hyunjin addig csókoljon ameddig csak akar. Így, csak egy hosszabb idő eltelte után váltunk csak el egymástól, s ez akkor is csak nagy nehezen sikerült.

-Ha ezt csinálod, akkor soha nem jutunk fel a terembe. - szólalt meg Hyunjin, miután a szemeimbe nézett, viszont ezután szinte rögtön vissza is vezette a tekintetét az ajkaimra.

-Ha...ezt csinálom? - kérdeztem értetlenül.

-Hagyod magad. - válaszolt halkan. - És egy kicsit sem ellenkezel még úgy sem, hogy tudod nagyon jól, hogy mennünk kell.

-Bocsánat? - kérdeztem, miközben zavartan felnevettem.

-Nem azért mondtam. - mosolyodott el. - Csak jó lenne, ha ilyenkor nem veszítenénk el mindketten a fejünket.

-Jó, akkor ne csókolj ilyen jól és akkor talán... - kezdtem el, majd pillanatok alatt be is fejeztem. - Mármint... - szólaltam meg teljesen elvörösödve. - É-én nem úgy... - próbáltam meg mentegetőzni, viszont nem tudtam, hogy mégis mit mondhatnék.

Nekem teljesen elment az eszem... Hogy mondhattam ezt? Most mégis mit csináljak?

Míg én a kijelentésem miatt pánikba estem, addig Hyunjin a szavaim hallatán teljesen ledöbbent. Ezután pedig több másodpercen át csak szótlanul néztünk egymás szemeibe, s eközben én csak azon gondolkoztam, hogy mégis hogyan húzzam ki magam ebből a helyzetből. Viszont hamar rájöttem arra, hogy a kijelentésem után már semmi sem segítene, hiszen megtörtént, s tényleg kimondtam. Ezek után nem tudtam volna letagadni a szavaimat, s kimászni sem bírtam volna ebből. S, mivel nem akartam magyarázkodni, így csak egyet tehettem. Mégpedig azt, hogy elmenekülök. Így amilyen gyorsan csak tudtam levettem Hyunjinról a kezeimet, s pillanatok alatt hátráltam meg tőle, végül pedig szó nélkül indultam meg az emeletre vezető lépcső felé.

Sajnálom, Hyunjin. De én képtelen vagyok most erről beszélni. Bánom, hogy kimondtam, s bár ne hallottad volna...

-El ne menj. - szólt hirtelen utánam, viszont én ahelyett, hogy megálltam volna, inkább csak gyorsítottam a tempómon. - Jeongin. - szólított meg, miközben már a lehető leggyorsabban haladtam a lépcsőn.

Ekkor pedig már olyan volt, mintha Hyunjin kergetett volna. A lépcső tetejére érve ráadásul én rögtön szaladni kezdtem, s emiatt természetesen Hyunjin is. Viszont hiába rohantam végig a folyosón, Hyunjin hamar utolért, s nem sokkal a termünk előtt elkapta a karomat, így muszáj volt megállnom.