Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|18| - Minimum

[ J e o n g i n - s z e m s z ö g e ]

Hyunjin egész végig kézen fogva vezetett a házukig, ahol viszont rögtön elengedte a kezemet. Ez viszont számomra egyszerre okozott megkönnyebbülést, ahogyan aggodalmat is.

A hatalmas házukat nézve pedig egyre lassabban haladtam, amit Hyunjin is észrevett.

-Ne feszülj rá ennyire. - nézett rám, ami miatt kínosan elmosolyodtam. - Beérünk rögtön elterelem a figyelmed mindenről.

-Mivel? - kérdeztem kíváncsian.

Hyunjin viszont nem felelt a kérdésemre, így ráhagytam, miközben reménykedtem abban, hogy tényleg nem hagyja azt, hogy rosszul érezzem magam. Viszont mikor a bejárati ajtóhoz értünk egy közeledő kocsi miatt Hyunjin megfordult, ami miatt én is.

-Azt hittem a szüleim. - mondta halkan, majd megkönnyebbülten fordult vissza az ajtóhoz. - Érezd magad otthon, Innie. - nyitotta ki az ajtót, majd maga elé engedett.

-Menj inkább te előre. - szólaltam meg halkan.

-Melletted aztán lehet udvarias az ember. - nevetett fel, majd belépett a házba, én pedig félve követtem.

Miközben Hyunjin visszacsukta az ajtót én folyamatosan csak lesütött szemekkel álltam egyhelyben, miközben a szívem már szinte a torkomban dobogott.

Nem tudtam pontosan, hogy mitől is féltem. Nem nyomasztott se Hyunjin se a tehetősebb életük, ahogyan annak látszata sem. Emellett viszont tudtam, hogy vele lennék és nem a szüleivel, de ez sem tudott megnyugtatni. Egyáltalán nem éreztem magam idevalónak, s talán ez is nyomta a legjobban a szívemet.

-Nyugi. - tette Hyunjin az egyik kezét a vállamra. - Nincs mitől félned. Senki nem fog megenni. - nevetett fel.

-Hwang Hyunjin. - hallottam hirtelen egy női hangot, majd a közeledő léptek miatt egyre nagyobb pánik uralkodott el bennem.

Nem sokkal később egy középkorú, elegánsabb nő jelent meg az előszobában. Ideges tekintettel nézett Hyunjinra, majd mikor megpillantott engem is, tekintete kíváncsivá vált. Egy rövidebb ideig habozni kezdett, végül tekintete ismét idegessé vált.

-Megbeszéltünk valamit, fiam. Nem hozhatsz ide senkit. - fonta keresztbe karjait, ami miatt ismét lesütöttem szemeimet.

Annyira éreztem, hogy ez lesz. Nem is értem, hogy miért egyeztem bele ebbe.

-Ő nem senki, hanem Jeongin. - szólalt meg Hyunjin. - És dolgunk van, szóval megköszönném, ha nem zavarnátok minket.

-Mi ez a stílus, Hyunjin? - kérdezte az anyja. - Nem elég, hogy ott hagyod az iskolát és lógsz, de még ilyen stílusban is beszélsz velem. - háborodott fel.

-Vedd le a cipőd, Jeongin. Felmegyünk.

-Nem mentek sehova. - emelte fel a hangját Hyunjin anyukája még jobban, ami miatt legszívesebben elhagytam volna a házat.

Félve néztem Hyunjinra, miközben megpróbáltam megszólalni, ám mielőtt ezt megtehettem volna még egy nő lépett az előszobába.