Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|73| - Elvesztegetett idő

Hyunjin szobájában, már vagy egy órája csak feküdtem. A lábaimat felhúztam, s az ágyának támlája elé még egy párnát is helyeztem azért, hogy ha nekidőlök, az kényelmes legyen. Ám hiába volt kinyitva előttem a tankönyvem, én mégsem tudtam a leírt sorokra koncentrálni, mert a tanulásnál sokkal jobban foglalkoztatott Hyunjin, kinek jelenléte már az első percben akadályozott a tanulásban. Még akkor is, ha valójában hagyott tanulni, hiszen egész idő alatt a telefonját bújta. Ezt pedig csendben tette, s idővel annyira belemerült, hogy észre sem vette azt, hogy hosszú perceken át a tankönyvem helyett őt figyelem. Néha, a biztonság kedvéért viszont egy rövidebb időre a tankönyv soraira néztem, de ezt sosem bírtam sokáig. A tekintetemet mindig hamar visszavezettem rá, ugyanis nem bírtam ki azt, hogy ne őt nézzem. Hyunjin konkrétan már a semmivel is magára tapasztotta a tekintetem, s úgy néztem, mintha valami érdekeset csinált volna. Ám az igazság az volt, hogy számomra ő maga volt az érdekes, nem pedig az, amit csinált.

Hyunjint így a tanulási időm alatt többet néztem, mint magát a tankönyvet. Ennek következménye pedig az lett, hogy egy szót sem tudtam az adott témakörből még órákkal később sem. S igaz, hogy az írásbelit nehezen, de végül megcsináltam, a szóbelivel akkor sem tudtam haladni. Minden elolvasott sor kiment a fejemből amint Hyunjinra néztem, s miután az egyik kezével a hajába túrt, még magát a témakört is elfelejtettem.

Tudtam, hogy Hyunjin közelében nem fogom tudni megtanulni a tananyagot, így pillanatok alatt keltem ki az ágyból, majd olyan gyorsan indultam meg az ajtó felé a tankönyvvel a kezemben, hogy rögtön azt hitte, hogy baj van. Ám amint megnyugtattam azzal, hogy csak inni megyek, már vissza is nézett a telefonjára. Miközben pedig kiléptem a szobájának az ajtaján csak abban reménykedtem, hogy ismét annyira belemerül a telefonjába, hogy nem fog neki feltűnni az, ha esetleg órákig nem érek vissza a szobájába.

A szavaimhoz hűen viszont először tényleg inni mentem, s miután letettem a konyhapultra a tankönyvem, már el is kezdtem keresni a poharakat, amit kisebb-nagyobb sikerrel, de végül megtaláltam. Ám amikor elkezdtem azt megtölteni vízzel, Hyunjin megjelent a konyhában, s a hangja olyan hirtelen ért, hogy egy kicsit még meg is ijedtem.

-Innie, gondolkoztam. – szólalt meg az ajtóban.

-Igen? És min? – kérdeztem, miközben elzártam a csapot.

-Úgy döntöttem, hogy behozom a lemaradásunkat.

Nem értettem, hogy Hyunjin miről beszél, így rögtön visszakérdeztem. Eközben viszont a pulton heverő könyvemhez léptem, s miután kinyitottam azt a megfelelő oldalon, Hyunjin elkezdett beljebb sétálni. Én pedig abban a pillanatban már emeltem is a számhoz a poharat, de amint megéreztem a kezeit a derekamhoz érni, teljesen lefagytam.

-Hyunjin, inni szeretnék. – jelentettem ki, miközben a poharat szorongattam.

-Mi tart vissza? – kérdezte, miközben egyre szorosabban tartott magánál.

Inkább ki...

Hyunjin kérdésére nem válaszoltam, de biztos voltam abban, hogy a hallgatásom mindent egyértelművé tesz neki. Ám a hallgatással végül nem értem el semmit, hiszen Hyunjin továbbra is mögöttem állva, hirtelen több apró csókkal kezdte el ellepni a nyakam oldalát, ami miatt véletlenül nagyobb erővel tettem le a pult szélére a poharat.

-Na, finoman. – kért meg rá Hyunjin alig hallhatóan, majd egy újabb csókot nyomott a nyakamra, ami miatt akaratlanul hunytam le a szemeimet. – Amúgy a lemaradásunk a külön töltött idő miatt van. Tudod te, hogy hány napot töltöttem nélküled? – tette fel a kérdését a fülembe suttogva. - Hány hetet... hónapot. – sorolta lassan.