A Japán Cserediák (Sunki)

Minden Romokban

Sunoo pov.:

-Egy sajnálatos hírt kell közölnünk önnel.
Az agyi tájékon a feje hátsó részében egy daganatot diagnosztizáltunk.......-

Az orvos szavait meg hallva a lehető legjobban lefagytam.

-A daganat egy nyaki részen történő erős szorítástól alakulhatott ki.
Még időben rájöttünk a rosszul léted okozójára.
A tumor kezelése nem túl egyszerű, sőt komplikációkkal járhat. Egy műtétre lesz szükséged, addig is gyógyszeres terápiával kezeljük a tumort.
A betegség mellékhatásai az erős hányinger, szédülés esetleg hányás, erős hajhullás vagy ájulás.
Ha a műtét jól sikerül, amire kevesebb esély van, akkor egy kis émelygéssel megússza a jövőben, de ha az operáció sikertelen lesz nincs sok esély a túlélésre.
Bízzunk a legjobbakban!
Profi orvosok fognak foglalkozni veled és a legjobb eredményekben reménykedünk.
Ha bármi változást észre veszel magadon szólj az egyik ápolónak, ha pedig rosszul érzed magad a kis éjjeli szekrényben vannak a gyógyszerek, amiből napi kétszer kell beszedned.

Egy mély meghajlás után elhagyta a kórházi szobát.
Biccentettem egyet a fejemmel köszönés képpen és amikor elhagyta a szobát tenyerembe temetve arcom kezdtem zokogni.

Hiába nincs miért élnem, akkor is élni akarok. Ennek miért pont velem kell megtörténnie!? Már megint minden azt akarja, hogy rosszul éreztem magam a bőrömben.

Amikor kisírtam magam és nagyjából megnyugodtam letöröltem a könnyeim és kimentem a kórház folyosólyára.
Ki akartam menni az udvarra egy kis friss levegőt szívni, de bele futottam Jay-be, ami meglepett mert nem gondoltam volna, hogy még mindig itt van.

-Sunoo!Mit mondott az orvos?Ugye nincs nagy baj?-kérdezte aggódó hangon.

-Nincs nagy baj, csak egy kis lázam volt.-találtam ki valamit,
mert eszem ágában sem volt elmondani neki, hogy amúgy rohadtul semmi sincs rendben.
Legalább őt ne kelljen szenvedni látnom.
Bár az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól, attól még igen is fontosak vagyunk egymásnak.

A többieknek sem akarom elmondani egyenlőre, hogy beteg vagyok.
Szeretném ha úgy élhetnék még egy kicsit mint egy normális ember.

Három nap múlva az orvosok úgy döntöttek, hogy haza engednek.
Megkértem őket, hogy semmit ne mondjanak se a családomnak se a barátaimnak.

Eddig csak ritkán mutatkoztak a tünetek, bár a gyógyszereket szedek rendszeresen, hogy ne is tűnjenek fel senkinek se.

Ma reggel az iskolába készülődtem, ismét késésben voltam, amikor Jane a nevelőanyám és Jin a konyhában eléggé hangosan beszélgettem már megint valami végrendeletről.
Mostanában nagyon nem stimmel valami.
Óvatosan lementem a lépcsőn, hogy ne halljanak, majd az ajtó mellől hallgatózni kezdtem.

-Mondtam már, hogy az apja rá hagyta, de ő még csak nem is tud róla, meg ha tudna is róla még túl fiatal ahhoz, hogy irányítsa is. -mondta Jane.

-Mihez vagyok túl fiatal?-lépek be a konyhába a beszélgetést megszüntetve ezzel.

Pár pillanat csend után Jane megszólal:

-Áááá Sunoo azt hittem már az iskolába vagy.-mondta kissé gúnyosan terelve ezzel az előző témát.

-Hát késésben vagyok, de mindegy.-mondom unottan még mindig az előző témán gondolkodva.

Hiába próbáltam valami érthető magyarázatot kihúzni belőlük mindig terelték a témát. Inkább elindultam a suliba.

Nagyon furcsáltam, hogy még is mit titkolnak ennyire. Már sokadjára hallok tőlük ilyen beszélgetéseket, amibe nem igazán avatnak be.
Ami biztos, hogy ennek még utána járok......