A Japán Cserediák (Sunki)

Megdöbbentő Hír

Ni-ki pov.:

Valamelyik híradó csatornára megyek.
Először nem nagyon figyelek, de egy hírre felkapom a fejem.....

"A következő hír Koreában és Japánban is futótűzként terjed.
A nagy Japán bűnszervezet vezetője, az örökösét Koreába küldte, hogy információkat szivárogtasson ki a Kim maffia örökösétől.
Nincs sok részlet az eseményt illetően, de a Nishimura szervezet irányítóját sikeresen letartóztatták, illegális kábítószer kereskedés, gyermekbántalmazás, családon belüli erőszak és egy gyilkossági kísérlet gyanúja miatt..."

Sokkosan egyenesedtem fel és próbáltam felfogni a hallottakat.
Az apám lebukott?
Az egyik legnagyobb maffiafőnököt elkapták?
Gyilkossági kísérlet?
Sosem saját kezűleg végezte el a mocskos részét a dolgoknak.
Akkor miért őt gyanúsítják?

Túl sok kérdés volt a fejemben, ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkozni.

Engem is keresni fognak abban biztos voltam.

Most mihez kezdjek?

Teljesen elvesztem.

Elérkeztem arra a pontra, már nem biztos, hogy megéri élni.

Mi lenne ha csak véget vetnék mindennek?

Gyorsan adok magamnak egy kisebb pofont, ami talán magamhoz térít.

Hogy fordulhat meg ilyen a fejemben egyáltalán.
A barátaimnak szüksége van rám.
Nem hagyhatom cserben őket.
Csak viseld el a fájdalmat.

A fürdőszobába igyekszek, ahol leöblítem az arcom.
Felemelem a fejem és elkezdek szemezni a tükörképemmel.

"Ha te nem vagy ez az egész nem történik meg"

Nem látok mást csak egy magányos elveszett fiút, akinek belsője kezdi felemészteni magát.

Kézfejem ökölbe szorítom, majd egy óriásit ütök a tükörbe, ami megreped, szilánkjai pedig a ujjaimba fúródnak.

A vércseppek egyesével hullanak a tiszta, fehér padlóra.
Könnyeim megerednek.
Az a mérhetetlen mennyiségű szomorúság és csalódottság, ami felgyülemlett bennem így próbáltam levezetni.

Lábaim csak hagyták, hogy a falnak dőljek és összeomoljak.

Térdeimet mellkasomhoz húztam és fejem ráhajtottam.
Könnyel áztatott szemeim lecsukódtak és álomba sírtam magam.

Másnap reggel úgy éreztem szétmegy a fejem.
A fájdom egyre csak erősödött.
Megpróbáltam felállni, de nem sikerült a kísérlet.
Pár perc múlva sikerült felszenvednem magam álló helyzetbe, amit nagyon megbántam, mert iszonyúan szédülni kezdtem.
A táskámhoz igyekeztem, hogy valami fájdalomcsillapító után nézzek.
Sajnos nem találtam, ezért a konyhába igyekeztem.
Engedtem egy pohár vizet, amit hamar le is húztam.

Tekintetem az öklömre tévedt, ami még mindig tiszta vér volt.
Lemostam egy kis vízzel, majd bekötöztem.
Kicsit megpróbáltam felrázni magam kisebb nagyobb sikerrel.

Ma már be kell mennem dolgozni, szóval össze kell szednem magam.

15 perc múlva felkaptam a táskám és kicsit kómásan elindultam.
Már ismerős volt a környék, bár régen jártam itt.
Egy kis mosoly kúszott az arcomra, amikor megláttam a kisgyerekeket a játszótéren futkosni.
Irigy vagyok mert nekem nem lehetett ilyen gyerekkorom.
Ahelyett, hogy önfeletten játszottam volna az apám hülye kiképzésen kellett részt vennem már egész kisgyerekként...

Sziasztok Bucik!🥯

Eltűntem, de nagyon sokáig.
(Ha ez nem tűnt volna fel)
Ha valakinek hiányoztam volna sajnálom, de kihasználtam a szabadságot.

Azért köszi ha elolvastad!💞