A Japán Cserediák (Sunki)

Kitartás

Somin pov.:

A dolgok nem úgy alakultak, ahogy azt elképzeltük.
Semmi sincs a helyén.
Egy ideig nem volt gond, de Sunoo-t egyszerűen nem tudtam elérni.
Próbáltam írni is neki.
Semmi reakció.
Jay-t és Jungwon-t is kérdeztem a fiú felől, de ők sem tudták, hogy hol lehet.
Egy utolsó lehetőség maradt.
Egy kicsit sem akartam ezzel a személyel társalogni, de Sunoo-ért mégis megtettem.
Tárcsáztam a számot.
Fel is vette, de nem szólt bele csak apró szipogások hangját lehetett hallani.
Ezzel nem is foglakozva törtem meg a csendet.

-Szia, Ni-ki!-szóltam bele.
-Nem tudod véletlenül, hogy hol van Sunoo? Nem tudom elérni és kezdek aggódni.-kérdeztem halkan mire a vonal túlsó végén a szipogás egyre hangosabb lett.
Mintha sírt volna.
Sosem láttam még sírni.
Mivel továbbra se érkezett válasz újra beleszóltam.

-Ni-ki, minden oké?-

-Nem, semmi sem oké. Itt ülök Sunoo szobája előtt és csak várok.
Nem tehetek mást.
Az se biztos, hogy túl fogja élni.-ordította a telefonba sírva.

Nem is fogtam fel, hogy mit mondott csak válaszokat akartam.

Gyorsan leraktam a telefont és rohantam Heeseung-hoz hátha ő tud valamit.
Arra viszont nem számítottam, hogy ő is engem fog keresni.
Így szembe találtam magam a mellkasával.
Megcsapott az epres tej illata.
Félénken felnézek rá valami reakciót várva, de ő csak elpirosodott.

Arca frusztrált volt, de íriszeiben vágyat véltem felfedezni.
Erőszakosan eltolt magától és ajkaimra hajolt.

Meglepetten próbáltam szabadulni karjai közül, de nem jártam sikerrel.
Egy idő után elengedett, majd szemeimbe nézett.
Mi volt ez?

Bepánikoltam.
Karjaiból kiszabadul a futottam az ajtóhoz.

Túl sok volt ez az egész egyszerre.
Túl sok gondolat.
Túl sok esemény.
Aaaaah, elég!

Mi volt ez?!

Amikor sikeresen magamhoz tértem telefonomat előkaptam, majd bemértem Ni-ki tartózkodási helyét.
Számítottam rá, de még mindig reméltem, hogy nem az amire gondolok.
A hely, ahol a fiú tartózkodott egy kórház volt.
Azonnal oda siettem.
Gondolatok tömkelege lepte el az elmémet.
Válaszokat akarok.
Amikor a klinikára értem Ni-ki-t kezdtem keresni.
Kezdtem bepánikolni, amikor sehol sem találtam.
Félek a tudattól, hogy valakinek komojabb baja esett.
Össze-vissza rohangáltam, amikor is megpillantottam az előbb említett fiút.
Egy padon ült, arcát kezébe temette.
Oda mentem hozzá majd megszólítottam.

-Ni-ki, mi történt?-kérdeztem lihegve a rohangálástól.

-Sunoo épp egy műtéten van. Nagy a kockázata annak, hogy nem éli túl.
Nem tudom mi történhetett.
Egyszer csak egy csomó orvos rohant be a szobájába és minden magyarázat nélkül bevitték a műtőbe.
Kezdek beleőrülni ebbe az egészbe!-emeltem még a hangsúlyt az utolsó mondatánál, ami megrémisztett.

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve átöleltem remegő testét, amit összezavarodva fogadott, de visszaölelt.

Nem voltam vele olyan jóban, de tudtam, hogy szüksége van a támogatásra...

Sziasztok 🌺
Régen volt már, de itt vagyok!
Kiestem a ritmusból.
Nagyon sokáig nem volt rész, de a nyáron be szeretném fejezni a könyvet szóval sietek.
Köszönöm ha elolvastad!

👋