A Japán Cserediák (Sunki)

Ébredés

Sunoo pov.:

Lassan kezdtem nyitogatni szemeim.
A napsugarak miatt pislogni kezdtem.
Nem tudom mi történhetett.
A végtagjaik nem mozognak hiába akarom mozgatni őket.
Fáj a fejem is.
Próbálok visszaemlékezni a történtekre, de nem sikerül felidéznem ezeket.
Fájdalmaim közt sikerül kivennem, hogy egy kórházi szobában vagyok.

Mit keresek én itt?!

Egyszer csak nyílik az ajtó és egy fekete ruhás ember jön be rajta.
Látszott rajta, hogy nem orvos.

-Lehet, hogy egy hozzátartozó csak nem emlékszem rá?-kérdeztem inkább magamtól nagyon halkan.

Egyre közeledik és el is vetettem az előző felvetésemet, mert nem valami biztató vagy ismerős a kisugárzása.
Már az ágyam mellett van, amikor elővesz valamit a zsebéből.
Nem láttam tisztán, hogy mi is az, mert a függöny csak résnyire volt elhúzva.

-Végre találkozunk! Már alig vártam ezt a pillanatot, hogy találkozhassak, azzal aki elcsavarata a nevelt fiam fejét.-mondta gúnyosan az idegen.

-Ki vagy te?-kérdeztem tőle, de,
ahelyett, hogy válaszolt volna csak felém nyújtotta a tárgyat amit az előbb az zsebéből húzott elő.
Egyre közelebb került hozzám, így már ki tudtam venni, hogy az az eszköz egy injekciós tű.

Pánikolni kezdtem.

-Mit csinálsz?-kérdeztem rettegve.
Nyomasztó közelsége miatt próbáltam arrébhúzódni, de állapotom nem engedte.
Ellenkezni akartam, de mivel nem tudtam megmozdulni így nem tehettem mást csak vártam mit fog tenni.
A rettegés eluralkodott rajtam, amikor a tűt a bőrömbe szúrta.
Egy kis csípést éreztem mikor kihúzta, de nem fájt.
Nem tudom mit akar vagy, hogy mit tartalmazott az injekció.
Lassan kihúzott egy másikat is a zsebéből.
Ezzel is közeledett, de hirtelen egy nagy csattanást hallottunk.
Láttam az ijedtséget az arcán ezért gondoltam, hogy nem jó hatású szert adhatott be.
Az ajtó felé rohant, majd elfutott.
Ott maradtam egyedül vagyis nem sokáig mert egy orvos rohant be a szobába.
Szédülni kezdtem.
Tisztán hallottam, ahogy az ágy melletti gép, ami a szívverést méri, egyre gyorsabban csipog.
Kapkodni kezdem a levegőt, az eddig mozdulatlan végtagjaim remegni kezdtek.
Rengeteg orvos és ápoló gyűlt körém.
Azt érzékelem az utolsó percekben, hogy a fekhelyemmel együtt egy műtőbe tolnak.
Szemem lecsukódott és abban a pillanatban eszméletemet vesztettem.

Ni-ki pov.:

Somin ölelő karjait érzem meg magamon.
Először meglepődök, de visszaölelem.

Erre van szükségem.
Hogy szeretve legyek, amit eddig nem kaptam meg.

Lassan elenged és az egyik székre ültet, ami Sunoo szobája előtt van.

-Mi a fene folyik itt Ni-ki?-érdeklődik szomorú hangon.

Egy nagy sóhajt vettem, hogy lenyugtassam magam, majd bele kezdtem a mesélésbe.

-Minden azzal kezdődött, hogy........-részletesen meséltem neki a Sunoo-val kapcsolatos feladatomat kihagyva...

Fél óra telhetett el mire mindenről beszámoltam neki.
Sokkoltan ült mellettem.
Neki is nehéz lehet feldolgozni mindent úgy, hogy többet érzett Sunoo iránt mint barát.
Mióta Heeseung-gal ők egy pár azt hittem megszűntek az érzelmei a beteg fiú iránt, de az arckifejezését látva ebben kételkedni kezdtem.