A Japán Cserediák (Sunki)

Egyedül

Sunoo pov.:

Ugye nem......?
Ugye ez a végrendelet nem apáé?-reménykedtem, de Jane tekintete mindent elárult.

-Sajnálom-mondja semmitmondó hangon, mintha nem is érdekelne ez az egész és méghozzá mintha egy kicsit részeg is lenne.

-Ez nem lehet!-kiabálok.

Nevelőanyám csak elsétál mellettem kicsit dölöngélve.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit ezek után követ a többi.
Hiába haragudtam apámra, azért mert elment, attól még reménykedtem benne, hogy visszajön és még találkozhattok vele, de ezek után már soha nem láthatom viszont.
Már senkim sem maradt.....

Hosszan bámulok magam elé könnyes szemekkel és megpillantottam egy kis papír darabot a szekrény alatt.
Oda lépek, majd a kezembe veszem.
Az az kis cetli, amit egész délután kerestem.
Remélem, hogy nem az apám neve van rajta és Jane csak hazudik, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy igazat mondott.
A leszakadt darabot az általam összeragasztott irat hiányzó részéhez illesztettem és a végrendelet tulajdonosa tényleg az apám.

Hangos sírában török ki, majd a szobámba rohanok.
Nem tudom mit tegyek.
Nem akarok olyan emberekkel élni, akik ilyen dologról hazudtak.
Az első személy, aki eszembe jutott az Jay volt.
Gyorsan hívtam a számát.

-Szia, Sunoo most nem tudok beszélni, mert Jungwon itt van és elég elfoglalt vagyok.-darálja le a mondandóját, amin én a kelleténél jobban kiakadok.

-Már megint csak Jungwon, már tényleg nem bírom. Mindig csak Jungwon.
Jungwon így, Jungwon úgy!!
Az senkit sem zavar, hogy itt vagyok egy daganattal a fejemben és épp most tudtam meg, hogy az apám halott.
Elegem van!-ordítottam a telefonba szipogva, de lefagytam amikor realizáltam, hogy mit is mondtam neki.

-Milyen daganat?!-kérdezte sokkolva.

Nem akartam magyarázkodni, ezért gyorsan kinyomtam a hívást és egy táskába beledobáltam pár ruhát a telefonom és az alapvető dolgokat.
A kezembe fogtam az évek alatt összegyűjtött pénzem, amiből talán meglesznek egy ideig egyedül.

Könnyeimet letörölve néztem végig a szobámon, amit egy ideig biztosan nem látok majd.
A villanyt lekapcsoltam, az ajtót becsuktam és indultam volna el itthonról, ha ebben Jane nem állít meg.

-Hová igyekszel ennyire?-kérdi gúnyosan  Történtek ellenére is így viselkedik velem szemben.
Lehetne egy kicsit együttérzőbb.

Nem szándékoztam neki válaszolni csak el akartam tűnni innen minél gyorsabban, de elém állt, ezért nem tudtam elmenni.

-Engedj ki.-mondom neki egyenlőre még nyugodtan.
-Engedj ki!-kérem már ingerültebben.

-Azt.Mondtam.Engedj.Ki-emelem feljebb hangom.

Mivel nem állt szándékában elmenni előlem csak fogtam magam és ellöktem és kifutottam az ajtón.
Valamit még utánam kiabált, de már nem érdekelt.

A telefonom folyamatosan csörgött.
Jay nem akarta feladni.
Egyfolytában hívogatott, inkább lenémítottam.

Kivettem egy hotel szobát a közelben, ahol remélhetőleg senki sem fog megtalálni és egyedül lehetek.

A szobába beérve levetették a cuccokat és az ágyra borulva kezdtem el zokogni.
Jay még mindig nem adta fel a hívogatásomat.
Ráuntam és felvettem.

-Sunoo miért nem vetted fel, már nagyon aggódtam.
Hol vagy?
Milyen daganatról beszéltél?
Mi az, hogy az apád már nem él?
Tudom, hogy a világ legrosszabb barátja vagyok, de kérlek válaszolj....-csuklott el a hangja és mintha ő is elkezdett volna zokogni.

-Sajnálom.......-amikor folytatni akartam volna a mondatot egy erős szúrást éreztem a fejemben és a fülem sípolni kezdett.

-Sunoo.........Sunoo, ott vagy még?-szólt bele Jay a telefonba, de már alig hallottam valamit, az éles hangtól a fejemben.

A sötétség ismét elnyelt..........