A Japán Cserediák (Sunki)

Örök Trauma

San pov.:

Még mindig a történtek hatása alatt állok az orvos mellett, aki nemsokára jelzett is a többi munkásnak, hogy indulnak a kórházba.
Mivel a mentőben nagyjából el tudták látni, ezért nem kellett annyira sietni...

-Elnézést, milyen kapcsolatban áll az áldozattal?-kérdezte az orvos.

-Munkatársi...vagyis baráti-válaszoltam.

-Rendben, megadná az elérhetőségeit?-

-Persze...-adtam meg neki a szükséges adatokat.

Az orvos még felírt valamit, én pedig körbenéztem és megláttam Ni-ki telefonját.
Valaki hívta...
Jungwon...
Fogalmam se volt ki az, de felvettem, mert biztos fontos.
Amint felvettem egy aggódó hang szólt bele a készülékbe.

-Ni-ki, végre, hogy felvetted. Tudod, hogy aggódtunk érted?-

-Öhmm, San vagyok. A fiú munkatársa.
Sajnálom, de Ni-ki megpróbálta elvenni saját életét, de rátaláltam.
Hívtam segítséget és nagyon remélem, hogy jól lesz.
Sajnálom, hogy ezt most így kell közölnöm. Fogalmam sincs, hogy ki vagy, de nem ismerek senki olyat, akinek elmondhattam volna.
Gondolom megbízhatok benned.-a vonal másik végéről egy ideig nem érkezett válasz.

-Én...én tényleg nem tudom ezt felfogni....nem hiszem el, hogy ezt tette volna. Mellesleg köszönöm, hogy szóltál. Tartsuk a kapcsolatot kérlek.-mondta sokkos hangon.

-Ni-ki-t most viszik be a kórházba, végig mellette leszek. Ne aggódj. Vigyázok rá és ha van valami azonnal tájékoztatlak.-mondom segítőkészen.

-K...köszönöm.-válaszol teljesen monoton hangon, ami a sokaknak tudható be, majd szakította a vonalat.

-Akkor jöjjön gyorsan. Bevisszük a beteget a kórházba.-közölte az orvos, a helyzet súlyosságához képest nyugodtan.

Bólintottam, majd a szakember után indultam.
Szemembe beleégett a látvány...
Nem voltam képes most gondolkodni vagy felfogni dolgokat rendesen.

Beértünk a kórházba és azonnal elvitték Ni-ki élettelennek látszó testét.
Kezdtem érezni, hogy izmaim megfeszülnek, fejembe hasít a fájdalom és szédülök.
Gyorsan leültem az egyik székre a közelemben.
Az előző percek eseményei miatt felgyülemlett érzések egyszerre árasztották el elmém.
Kezelhetetlenné váltam.
Borzasztó volt.
Nagyon remélem, hogy felépül gyorsan.
Vagy még az se biztos, hogy túléli.
Bizonytalan helyzetem miatt túlgondoltam mindent, amit csak tudtam...
Könnyeim utat törtek maguknak.

Egyszer csak valaki leült mellém és vállamra tette a kezét.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj.
Csak bízzunk a legjobbakban...-mondta, akiről később megállapítottam, hogy egy ápoló volt.

-Köszönöm!-hálálkodtam neki a bíztató és reményteljes szavai miatt, majd egy kicsit összeszedve magam töröltem le könnyeim...