A leszármazott

Az első búcsú

Sikeres vizsgák, végre! Az első évem igencsak tartalmasan telt. Lettek barátaim, egy csomót tanultam, évfolyam második lettem és segítettem apámnak. Viszont az az egy projektem nem volt sikeres, ugyanis Harry mindenre rájött.

Átjutott minden védelmen, majd megtalálta Mógust, aki felfedte magát előtte. Viszont valami miatt nem tudott hozzá érni, így Mógus szénné égett, apám pedig elment.

Az évzárón ültünk éppen, süvegben és talárban. Éppen Blaisehez beszéltem, mikor megérkezett Dumbledore, így mindenki elcsendesedett.

-- Eltelt egy újabb év! – csendült az igazgató kedélyes hangja. – Sajnos néhány percig még kénytelen vagyok egy öregember szikkadt szavaival untatni a kedves egybegyűlteket, s csak azután mélyeszthetjük sóvár fogainkat az ünnepi asztal ínycsiklandozó csodáiba. Micsoda évünk volt! Remélem, hogy szeptember óta sikerült beletöltenünk ezt-azt a jelenlévő hölgyek és urak fejébe... Ha igen, ne bánják, hiszen önök előtt áll az egész nyár, hogy fejüket ismét szép tisztára és üresre varázsolják.... Ha nem tévedek – folytatta –, eljött az ideje, hogy ünnepélyesen átadjuk a házkupát. Nos, a pontverseny állása a következő: a negyedik helyen a Griffendél áll háromszáztizenkét ponttal, harmadik a Hugrabug háromszázötvenkettővel, a Hollóhátnak négyszázhuszonhat, a Mardekárnak pedig négyszázhetvenkét pontja van.

Hatalmas tapsvihar vette birtokába az asztalunkat. Draco, Harryvel farkasszemet nézett és gúnyosan rávigyorgott.

-- Hát igen, gratulálhatunk a Mardekárnak a szép teljesítményhez – folytatta Dumbledore. – Mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közelmúltban lezajlott eseményeket.

A termet a csönd töltötte ki. A jókedvünk kicsit alábbhagyott.

-- Ha megengedik – nézett körül Dumbledore –, szeretnék kiosztani néhány kiegészítő pontot. Nos, lássuk csak... Először Ronald Weasley urat említeném...

Ron a feje búbjáig elpirult. Úgy festett, mint egy leégett cékla.

-- Aki az utóbbi évek legszebb sakkjátszmájával ajándékozta meg iskolánkat. Teljesítményéért ötven pont jár a Griffendélnek.

A griffendélesek ujjongásába a bűvös mennyezeten pislákoló csillagok is beleremegtek. Percy fennhangon büszkélkedett a többi prefektusnak:

-- Ő az öcsém, tudtátok? A legkisebb öcsém! Ő győzte le McGalagony óriás sakk-készletét!

Lassanként újra csend lett.

-- A második Hermione Granger kisasszony... Aki a tűzzel szemben is hideg fejjel tudott gondolkodni. Jóvoltából ötven pont illeti a Griffendélt.

-- Esküszöm, eljutok odáig, hogy megtépjem.... – morogtam.

Hermione a karjaiba temette az arcát. Gyanítottam, a lány könnyekbe tört ki. A Griffendélesek önkívületben tomboltak az asztal körül - néhány perc alatt száz ponttal gazdagodtak!

-- A harmadik Harry Potter úr. – szólalt meg újra Dumbledore. A teremben néma csend lett. – Az ő lélekjelenléte és bátorsága hatvan pontot ér a Griffendélnek.

Holtverseny alakult ki a Griffendél és a Mardekár között. Itt már mindenki tudta, hogy nem lesz ennek jó vége.

A Griffendéles diákok ujjongása most már egyenesen fülsiketítő volt.

Az igazgató felemelte a kezét, és a diákok lassan elcsendesedtek.

-- Sokféle bátorság van. – szólt mosolyogva Dumbledore. – Nem kevés kurázsi kell hozzá, hogy szembeszálljunk az ellenségeinkkel, de ahhoz sem kell kevesebb, hogy a sarkunkra álljunk a barátainkkal szemben. Ezért tíz ponttal jutalmazom Neville Longbottom urat.

Ha valaki kívülről hallgatta az eseményeket, azt hihette, hogy a nagyteremben bomba robbant. A Griffendél asztalánál a hangulat tetőfokára hágott. Harry, Ron és Hermione felállva ünnepelték a holtsápadt Neville-t, aki lassan eltűnt a gratulálók gyűrűjében. A fiú még soha nem nyert egyetlen pontot sem Griffendélnek.

Draco teljesen lesápadt, majd az asztalba verte fejét.

-- Ilyen nincs! Nem létezik! – tépte idegesen a hajszálait Adrian.

-- Ez azt jelenti... – harsogta bele Dumbledore az általános hangzavarba (hiszen a hugrabugos és hollóhátas diákok is ujjongtak, a Mardekár vereségét ünnepelve) –, ez azt jelenti, hogy ideje változtatnunk a dekoráción!

Az igazgató tapsolt egyet, mire a zöld díszek nyomban skarlátvörössé, az ezüst pedig aranynyá változott. A hatalmas Mardekár-kígyó köddé vált, és helyén a Griffendél oroszlánja tűnt fel. Piton vicsorgás szerű mosollyal az arcán kezet rázott McGalagony professzorral, majd tekintete találkozott az enyémmel. Kivettem a tekintetéből, hogy lassan gyilkolni fog, nagyjából én is így voltam.

Draco még mindig az asztalhoz verte a homlokát, mire megfogtam a vállait és felhúztam. A homloka egy pontban tiszta vörös volt.

-- Nyugodj meg, jövőre mi nyerünk!

-- Úgy legyen! – fújtatott idegesen.

Pár órával később a Londoni pályaudvaron álltunk és szemünkkel a kísérőinket kerestük.

-- Hosszú út vár még rád, mire haza érsz. – szólt Draco, mire ránéztem.

-- Holnap már otthon alszom. – vontam meg a vállaimat.

-- Apád jön az állomásra?

-- Nem, az egyik ismerőse. Apámnak sok a munkája.

-- Ohh.... – húzta el a száját, majd a szemei felcsillantak. – Ott vannak apuék! – mutatott előre, én pedig megláttam Lucius és Narcissa Malfoyt.

-- Szimpatikusak a szüleid! – mosolyogtam rá, mire szembe fordult velem.

-- Remélem, valamikor én is megismerhetem apádat.

-- Kerítünk rá alkalmat. – bólintottam. – Tartalmas év volt, az biztos. Örülök, hogy megismertelek és ilyen jóban lettünk. Lehet korai kijelentés, de a legjobb barátomnak tartalak Draco.

A fiú arcán egy széles mosoly terült el.

-- Én is így gondolom Aria! – válaszolta.

Hirtelen magához húzott, mire átkaroltam. Ott álltunk a peronon és ölelkeztünk. Vállára hajtottam a fejemet és szorosabban fontam köré a karjaimat.

-- Találkozunk szeptemberben! – simogatta meg a vállamat, majd elengedett. – Kellemes nyarat, szia!

-- Neked is Draco! Hamarosan újra látjuk egymást, majd küldj baglyot! – intettem neki, majd oda futottam Averyhez.

-- Jó napot kis hölgy! Ez meg ki volt? – vonta fel íves szemöldökét.

-- Draco Malfoy. A legjobb barátom. – jelentettem ki, majd kisétáltunk a peronról.